A békéscsabai Szőke Péter olyan szakmát választott, amelyet manapság már nem sokan visznek tovább: ostorkészítő. Erről a különleges hivatásról beszélgetett vele a 7. Tv Művészbejáró című műsorában Zámbori Eszter műsorvezető.
– Milyen indíttatásból kezdett az ostorkészítéssel foglalkozni?
– Nagyapám egyszer, még 1975-ben hozott egy karikás ostort, amit egy erdélyi ismerőse készített. Az idő tájt kaptam, amikor A Tenkes kapitánya ment a televízióban, és ott is egy karikás ostor volt a műsor záró képe. Meg aztán Buga Jakab is ott ostorozott – és ez a gyerekkori emlék, ez az élmény meghatározta az ostor iránti érdeklődésemet. Szakközépiskolás koromban a lovasíjászat volt a fő téma, azután a csikós élet kezdett el jobban érdekelni. Vettünk is karikás ostort egy barátommal, de azok az ostorok nem voltak olyan szépen elkészítve. Ahogy egyre többet jártam olyan helyre, ahol ezeket láthattam, rá kellett jöjjek, hogy nem olyan ostorokat látok, ami ezt híressé tette. Akkor kaptam egy ostort egy ismerőstől, ami szét volt bomolva, és gondolkodtam, hogy ezt ki tudná megcsinálni. Elmentem a környéken olyan emberekhez, akik tudtak ostort készíteni, de azt mondták, hogy ők azt a minőséget, amit elvárnék, nem is ismerik. Nem tudtak bizonyos kötéseket. Elhatároztam, hogyha lesz Hortobágyon a Hídivásár, elmegyek, és ott valakit csak találok, aki ez ügyben tud nekem megoldást nyújtani. Így találkoztam Szabó Sándorral a Hídivásárban, ahol ő gyerekeket lovagoltatott. Mondták, hogy őt kérdezzem meg, mert ő biztos tud olyan embert, aki erre majd megoldást talál. Az édesapja lett végül az az ember, aki elvállalta, és mondta, hogy menjek vissza másnap, addigra készen lesz. Vissza is mentem hozzá Hortobágyra. Közben Debrecenben, a szállásunkon azon morfondíroztam, megkérdezem a bácsit, hogy nem vállalna-e el, mint tanulót. Másnap visszamentünk a feleségemmel az ostorért. Szóba hoztam, hogy Gábor bácsi, mit szólna hozzá, hogyha valamikor egyszer eljönnék. Mondta, hogy fiam, semmi akadálya. Nyugodtan, szeretettel várunk. Egy év telt el, hogy rá mertem magam szánni. Nekem ez egy olyan feladatnak tűnt elsőre, hogy terveztem, viszek majd magammal fényképezőgépet, videokamerát, és rajzolok, hogy az ostorkészítés mozzanatai meglegyenek. Amikor megérkeztem hozzá Hortobágyra, vittem magammal, amit mondott, és elkezdtem az ostort készíteni az ő tanácsai és bemutatása alapján. Másnap délben kész ostorral távoztam tőle Hortobágyról. Nem vettem föl semmit videóra, nem kellett rajzolni, mert azokat az alapokat, amik kellettek az ostor készítéséhez, azokat nekem annyira jól elmagyarázta Gábor bácsi, hogy hazaérve gyorsan készítettem magamnak egy másikat, nehogy elfelejtsek valamit. Innen indult az ostorkészítői pályafutásom 1999-ben.
– Azóta különleges ostorokat készít. Milyenek az ön karikás ostorai?
– Elsősorban hortobágyi karikás ostor, merthogy Gábor bácsi a Hortobágyon volt csikós 45 éven keresztül, onnan is ment nyugdíjba, és én ezt tanultam meg tőle. De emellett, kutatómunka eredményeképpen elkezdtünk felfigyelni arra többedmagammal, hogy Békés megyében is volt egy olyan típus, ami egyedülállónak mondható az egész országban. Ez például Deák Sándor nagygyantéi pásztorember találmánya volt, vagy ő kezdte ezt így készíteni. Az ő hatására az 1930-as években 12 pásztorember fogott neki ennek a munkának. Valószínűleg a hortobágyi ostor hatására kezdődött ez a folyamat el, de teljesen más az egész ostor felépítése – a nyelének legalábbis – mint a hortobágyi ostornak. A hortobágyi ostorra felkötöznek kecskebőrrel 48 kis pillangót. Ezek a kis bőrdíszítmények az ostor nyelén. Ellenben a Békés megyében használt karikás ostorokra ez a 12 fős társaság úgy 150-160, néha több pillangót is felkötözött. Teljesen más az ostornyél mérete is. Egy kicsit hosszabb, és általában nagyobb kiszélesedésben, egy kis gombszerű faragmányban fejeződnek be a nyelek, míg Hortobágyon ezek a faragványok már nincsenek rajta a nyélen.
– És ha a faragványokat említette. Hozott magával egy különleges ostort. Erről mit lehet tudni?
– Ez az ostortípus az, amit a Deákék után próbáltam rekonstruálni. Tehát ugye a hortobágyi ostor, annak az elkészítése, megtanulása nem egy olyan ördöngös feladat, mert vannak még olyan mesterek, olyan pásztorok, akik meg tudják mutatni, hogyan kell. De jelen esetben csak múzeumi darabok, illetve magángyűjteményekben található féltett kincsek maradtak meg, mert ahogy véget ért itt Békés megyében a pásztorkodás, elment a téeszesedés irányába, akkor ezek az emberek ezt a munkát befejezték. Azóta ők már meghaltak, a rokonok még persze élnek, de ők sem tudják ezeket megcsinálni. Így ezek a régi ostorok szolgáltatták az alapot, és hosszasan forgatva, gondolkodva az ember megpróbálta kitalálni, hogyan készülhettek ezek. Itt maga a nyél és a berakások nem okoztak akkora problémát, mint az, hogy hogyan oldották meg a pillangók felkötözését. Itt 152 darabot kellett fölkötni jelen esetben, de ezek pikkelyszerűen illeszkednek össze, és teljesen más a rögzítés módja is, mert be kellett süllyeszteni a fába. Tehát rá kellett jönnöm arra, hogy mitől vannak szinte síkban a kis bőrszálak. És aztán ahogy többet megnézegettem, lefényképeztem, kialakult, hogyan készíthették el 80-100 évvel ezelőtt.
– Ahhoz, hogy valaki ilyen jellegű alkotásokat készítsen, ez nem a szakmája, hanem a hivatása kell legyen. Ehhez az is kell, hogy tovább tudja adni valakinek az ostorkészítés szeretetét, azt az elköteleződést, amelyet képvisel. Milyen lehetőség van erre? Egyáltalán hányan szeretnének ostort készíteni ma?
– Van rá érdeklődés. Én most a Guzsalyas Egyesület elnöke vagyok, és idén volt a harmadik ostorkészítő táborunk Békés megyében. Mondjuk még a hortobágyi ostoroknak az elkészítésénél tart a tábor koncepciója. De jövőre is lesz ilyen tábor, és nagyon szeretném, hogyha ennek hagyománya lenne később, hogy minden évben aki akar tanulni ostorkészítést, az el tudjon jönni, nem féljen, hogy lemarad, mert 2-3 év múlva is lesz tábor.
– Kiknek készülnek az ostorok? Hiszen ahogy említette, itt Békés megyében már nem nagyon élnek pásztoremberek.
– Nem, de szerencsére azért vannak hagyományőrző csoportok, illetve olyan magánszemélyek, akik nagyon szeretik a pásztoréletet, pásztorvilágot, betyárvilágot feleleveníteni, és ők előszeretettel használják a karikás ostort.
– Mit lehet tudni, mi iránt van igény? Ahogy említette, vannak olyan ostorok, amelyek értéket megbecsülni sem lehet, merthogy annyira egyediek. És nyilván vannak olyanok, amelyek hétköznapi használatra készültek. Azok, akik vásárolnak most ostorokat, mire szeretnék használni?
– Így van. A legolcsóbb karikás ostor, ami normálisan el van készítve, az olyan 20-25 ezer forint körüli áron kapható. De persze vannak egyedi igények, egyedi kívánságok. Én készítettem már karikás ostort egy verseny fődíjaként, ezüstberakással, mert azt szerette volna a megrendelő. Illetve most is van egy olyan felkérés, hogy bicskákat tegyek bele, három különböző fajta bicska lesz az ostor nyelében, felismerhetően, hogy melyik típusú bicska melyik. Persze azért megvannak annak a határai, hogy mit vállal el az ember. Tehát valaki mondjuk egy autómárka jelt szeretne rátetetni, az biztos nem fog odakerülni soha. De ha az a kérés, hogy bicskát, egy nádert, vagy egy fejesgörbe típust tegyek bele a nyelébe, az természetesen az megoldható, az nem probléma, az nem lóg ki a lóláb úgymond.
– Ön mit tapasztal, a gyakorlatban is használják ezeket az ostorokat? És ha igen, akkor arra a célra használják, hogy akár állatokat tereljenek, vagy ez azért már nem jellemző?
– Van egy réteg, akik sportra használják. Illetve van ez az úgynevezett baranta nevű magyar sportnak kikiáltott ősi magyar harcművészet. Ők nem nagyon veszik ezeket az eredeti ostorokat, ők általában egy másik készítő ostorait használják. Vannak viszont olyanok, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy az ostor úgy legyen elkészítve, ahogy régen is készítették a pásztorok. Számomra is fontos, hogy úgy készítsem el, ahogy ők egykor. Bár a Hortobágyon már a világháború után műanyagot és kaucsukot használtak az ostornyél berakási anyagának, én azonban visszatértem a csonthoz, a rézhez és a szaruhoz. Tehát nem használok műanyagot, nálam minden berakás csak csont, réz és szaru.
– Talán pont ennek köszönhető, hogy díjazzák is a munkáit. Mennyire értékelik azt, hogy a hagyományokhoz nyúl vissza?
– Szerencsére értékelik. Amikor az első karikás ostort beadtam a zsűrizésre, már a tárgy leírásánál is ez pozitívum volt. Nem igazán szoktam pályázni, de jött ez a lehetőség, amin már tavaly is elgondolkodtam. A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara által kiírt pályázatra neveztem be azt az ostort, ami Magyar Kézműves Remek díjas lett. Meglepetésként ért, hogy olyan emberek, olyan népművészek gratuláltak ott, akikről igazából nem is gondoltam, hogy értékelik a karikás ostoros szegmenst. Késkészítők, szűrkészítők, fazekasok jöttek oda gratulálni azzal, hogy ők még ilyet nem is láttak.
– Milyen érzés az, amikor azok az emberek, akik ugyancsak fontosnak tartják a hagyományőrzést, elismerik az ön munkáját?
– Jó. Most voltunk Hortobágyon, mert a Hungarikum Bizottság jóvoltából megnyertünk egy pályázatot, és a hortobágyi karikás ostorról készül egy promóciós film, a hungarikumok megismertetése, továbbéltetése okán. Elvittem ez az ostort Hortobágyra, és aki csikós látta, mind gratulált, és azt mondta, hogy nemcsak szép, hanem használható darab is.
– Mennyire fontos, hogy egy szép ostor használható is legyen. Van olyan réteg, aki kifejezetten ezt várja el öntől?
– Elsősorban én, saját magam. Tehát amiket én készítek, azok az ostorok nemcsak falra való dísztárgyak. Mind úgy készült, ahogy annak lennie kell. Tehát az nem fog széthullani, nem fog tönkremenni idő előtt. Hogyha olyan kezekbe kerül, akik vigyáznak rá, és úgy használják, ahogy azt kell, akkor ezek évtizedekig ostorok maradnak egytől egyig.
