Játsszunk el a gondolattal, hogy okostelefonok már kétezer éve is léteztek, legalábbis a Közel-Keleten. Egyrészt biztos, hogy a Júdea Népe Front (vagy Júdeai Népfront) aktuális flash mobjairól sokkal többet olvashattunk volna, de az is, hogy a rómaiak által fejlesztett közösségi oldal, a 10. vagy más néven: X tele lett volna egy fiatal, názáreti ács cselekedeteiről szóló posztokkal. Egyes rajongók mindenhová követték volna ezt a feltörekvő celebritást, aki az utcák, terek, házak és domboldalak mellett bizony még zsinagógákba is ellátogatott, hogy megossza forradalmi gondolatait Istenről, az életről és a világmindenségről.
Az akkori establishmentnek persze szúrta volna a szemét ez az ifjú, Jézus nevű zsidó, akit egyre népesebb tömeg vett körül, s aki miatt a „messiás” hashtag egyre jobban trendingelt az X-en. Pedig semmi olyanról nem beszélt, amiről népének ne lett volna tudomása, mégis: először csak néhányan, aztán tizenketten, aztán több százan, majd több ezren kezdték el követni – a közösségi médiában és élőben is.
Ezek száma később erősen megcsappant, miután Jézus háromévnyi példátlan diadalmenetére pontot tettek a farizeusok és a Pilátus nevű helytartó. Az istenkáromlónak, botránykeltőnek, felbujtónak, lázadónak titulált fiatalembert halálra ítélték, a kor szokásainak megfelelően keresztre feszítve halt meg két rablógyilkos között. Rajongói rég elhagyták, legszűkebb családi és baráti köre mellett csak a katonák és az írástudók voltak halálának szemtanúi. Meg az a néhány levakarhatatlan lájkvadász, aki a Golgotára is szelfibottal igyekezett, s nem volt rest pár jó fotót készíteni, amit aztán természetesen fekete-fehér filterrel töltött fel az X-re…
Nem folytatom az evangéliumok e groteszk újragondolását (pedig Alföldi Róbert biztos színpadra állítaná), a példa talán így is érthető. Ma kereszténynek lenni sokaknak egyszerűen annyit jelent, hogy a megfelelő ünnepeken a megfelelő posztokkal tudatják a világgal (se)hovatartozásukat. Politikusok százai teszik ki a kereszten szenvedő Jézus képét közösségi oldalaikra, ami persze már haladás, mert az infantilisebbje még mindig a tojás-nyúl-kölni szentháromságra esküszik. Egyszer debil, máskor pajzán locsolóverseket osztunk meg pixeles képekkel szeszes italokról, lenge ruhás nőkről, izmos férfiakról, akik nyuszifüles sipkába bújva hirdetik áldott húsvét eljövetelét. Hazudunk (másoknak, magunknak), lopunk (másoktól, magunktól), bántunk (másokat, magunkat), miközben egy-egy úgynevezett ünnep erejére kitesszük a virtuális térbe az erkölcsi bizonyítványt: mi bizony tudjuk, miről van szó! Demózzuk a kereszténységet. Jézuskával hozatjuk a karácsonyi ajándékot, nyulat hazudunk a kereszt tövébe, piros tojást a sír bejárata mellé.
A betlehemi jászol meg eközben régóta üresen áll. És üres a kereszt, ahová a Via Dolorosa vezetett, de üres a sír is, ahová a bűntelent, a szentet, a tisztát helyezték.
Egyedül a trón nem üres, a királyi trón, amit nem emberkéz ácsolt, és amelyről szelfik sem tanúskodnak az X-en. És valójában nincs szelfi Jézusról sem, egyedül az Ige van, az evangélium és az apostolok tanítása, amely ugyanakkor ma is több mint hagyomány: élő hitté konvertálható. Mert a végtelen, mégis megismerhető Isten úgy szerette e világot, hogy emberré lett, hogy halálával magára vegye a világ bűneit, feltámadásával pedig bizonyítsa: az utolsó ellenség is legyőzetett.
„Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt?” (János 11:25-26)
