Nehéz megmondani, hogy maga a "nem vagyok elég jó" és a szégyen mi valójában. Komplex folyamat, érzés állapot, melyet testi-lelki szindrómák kísérnek?
Több kutatás bizonyította, hogy jelen van minden emberi közösségben, ám nem velünk születik, hanem az önképpel, és a mások által rólunk alkotott képpel. A szégyen fizikai jeleit is észrevettem az embereken, sőt, saját magamon is, aminek ortopédia, illetve ajánlott masszőr lett az eredménye. Ilyen tünetek, mint például az elvörösödés, a felhúzott vállak, fájó izületek, leszegezett tekintet.
A szégyen nem feltétlenül pejoratív jelenség, hasznos funkciója is van. Ilyen például az, hogy segíti az egyént a csoporthoz való alkalmazkodásban. Segít a társainkkal való együttműködésben, és kiszámítható módon viselkedjünk.
Ferenc pápa egy homíliájában arról beszélt, hogy az embereknek a mások feletti folytonos ítélkezés helyett inkább el kellene ismerniük saját bűneiket, és szégyellniük magukat Isten előtt. A szégyenkezni tudás a Szentatya mondatai szerint kegyelem, amire Isten megbocsátással felel.
Ám ennek visszája Feldmár András megfogalmazása szerint jelenleg olyan kultúrában élünk, ahol azzal az érzéssel ébredünk nap mint nap, hogy nem vagyunk elég jók. Mindig azt hisszük, hogy hiányzik valami, nem vagyunk elegek, és ha nem vagyunk tökéletesek, nem fognak szeretni bennünket. Feldmár szerint, s ehhez csatlakozom én is, a szégyen az egyik legnagyobb ellenségünk. De nem tudományos esszét szeretnék közölni, hanem a szégyen egy sajátos arcát, aminek szemtanúja voltam.
Kicsi koromban rengetegszer hallottam a szégyen szót. Egyik közeli rokonom sokat használta és használja. Olyan, mintha folyamatos társa lenne ez az érzés. Hiszen a falu szeme mindent lát, a füle mindent hall, szája pedig mindennél kegyetlenebb. Később még nehezebb volt, hiszen mindig aggódni és gondolkodni azon, hogy mit szólnak mások a zoknim színéhez, a kócos hajamhoz vagy épp a tanulmányaimhoz, elviselhetetlen lelki börtönnek tűnt. Próbáltam vele zöld ágra vergődni ebben, hogy sokkal fontosabb, mi hogy érezzük magunkat mások gondolatánál, de mindhiába. Szégyen az, amit a keresztgyerek művel, amiről természetesen nem tehetünk, vagy a távoli családtag viselt dolgait is magunkon kell cipelni e lelki börtönben, amit ez a hozzáállás képvisel. Ahogy a gondolkodásom egyre nyitottabbá vált, megértettem, hogy a rokonom számára változtathatatlan közegben a szégyentől való félelem nemcsak visszatartó, de megtartó erőt is jelent. Végülis úgy tűnik, soha nem volt hiányérzete, hogy emiatt valamit nem mert megtenni. De a rettegés időnként elképesztő méreteket ölt. Például évekig nem volt hajlandó bottal kimenni az utcára, bár a gerince és a lábai sem a régiek már, arra hivatkozva, "mit szólnak?!" Ezt az egyet, hogy még a saját jóllétét, senkinek sem ártó kényelmét is felülírja a "mit szólnak?!", soha nem tudom ép ésszel felérni.
Én rendszerint végigmérem magamban, hogy mi az, amit szabad egy adott társaságban. Úgy gondolom, hogy az emberek többsége nem mer őszinte lenni a "mit szólnak?!" miatt. Engem is megkörnyékez olykor ez a "rendszer", de elkezdtem egy vizuális naplót vezetni, amiben újságcikkekből kiszaggatott képekkel alkotom meg a jelenlegi állapotom, vagy egyszerűen csak megfogalmazom az aktuális helyzetemet. Sokat segít, mert szavakkal nem tudunk mindig mindent megfogalmazni. Így az is kiderülhet az adott vizuális naplóvezetőről, ha fél, vagy szégyenkezik. Javaslom terápiaként a vizuális naplót, hogy könnyebb legyen vállalni a saját személyiséget, és kiszellőztetni a béklyóból a lelket.
