Bár lassacskán teljesen a múlt ködébe vész a pillanat, amikor annak idején a sikeres felvételit bizonyító sms megérkezett a telefonomra, de ha az események pontos menete homályos is, az rögzült, hogy az este nyomokban eufóriát tartalmazott – és nem alufóliába csavarva, ahogy az Akkezdet Phiai rappelte.
Nem voltam kiemelkedő tanuló a gimnáziumban, csak bizonyos területeken "brillíroztam" időnként, ami legfeljebb ego-boostnak volt jó, de nem sarkallt hosszabb távú tervezésre. Az ösztöke persze a szülők részéről ott volt, de ez nem valami makarenkói (lásd: Anton Szemjonovics Makarenko, aki semmifajta nexusban nincs sem a Los del Río popduó jeles slágerével, sem a kedvelt tésztaétellel) pofozkodást jelentett, hanem inkább egy józan hangot, amely egyszerre mutatott korlátokat és távlatokat. Merthogy mindkettőre szükség van.
Az ember a 20-as évei elején még sokkal spontánabban szárnyal, mint akár csak egy évtizeddel később, kvázi meglett férfiként (bár senki nem kereste), és ez így is van jól. Kell, hogy a frissen a nagybetűsbe áttoppanó suhanc és suhancina megtapasztalja a szabadság kis és nagy köreit, de épp csak annyira, hogy adott esetben az élettől kapott átszállós még haza tudja irányítani – vagy legalábbis abba a környezetbe, ahol biztonságban érzi magát. Bumeráng-kor, mondhatnók, ha esetleg a generációs témákkal foglalkozó kutatók helyére aspirálnánk.
A pontváró bulikat személy szerint mindig nagy ívben kerültem. Az volt az érzésem (és ez talán szélsőségesnek tűnhet), mintha a Wall Street egy csúcsnapján járnék, ahol a pontok kihirdetésekor elszabaduló pokol nyomán az apokalipszis részvényesei egymást taposva emelnék magukat piedesztálra, hogy "na igen, nekem sikerült". Azok pedig, akiket talán tényleg csak egy-két pont választott el ugyanettől, zokogva, remegve próbálják feldolgozni az akkor még feldolgozhatatlannak tűnőt. Pedig az élet nem megy ám el amellett sem, akit nem vettek fel, sőt.
Nekem már a felsőoktatástban tanuló hallgatóként volt hasonló élményem. Amikor az alapszak utolsó szemeszterében némileg megkésve, tehát úgy egy héttel azután próbáltam mesterképzésre jelentkezni, mint ahogy ez adva volt, nem túl meglepő módon falakba ütköztem. Persze ez már nem a pontszámosdi volt, hanem egy egyetemi kanyar csúnya benézése, de nem tehettem mást: egy teljes tanévnyi időt átmeneti munkákkal, kitartó és választékos önváddal, valamint jelentős mennyiségű ábrándozással töltöttem. Tulajdonképpen a világ balekjának éreztem magam és azt hiszem, ezt a külső szemlélő is meg tudta erősíteni. De miközben a saját magam által magamra rótt penitenciámat töltöttem, mégicsak történtek a dolgok: bővült a kapcsolati tőkém, megerősödött bennem, mit nem akarok csinálni, ráadásul a volt menyasszonyommal is ekkor találkoztam. Azért csak volt menyasszonyom, mert azóta a feleségem.
Ez persze nem kotta és különben is, ha már balfék valaki, legyen eredeti! De biztos vagyok benne, hogy a mostani "fel nem vettek kasztjába" tartozó fiatalok semmivel sem érnek kevesebbet, mint azok a társaik, akik ezekben a napokban pár centivel a föld fölött járnak. Az akadályok ugyanis nem az ember értékét minősítik, hanem 1) a felkészültségre világítanak rá; 2) segítenek abban, hogy az ember tisztábban lássa magát és környezetét egy esetleges "bukás" után. De, kedves fiatalok, ez nem bukás, az előttetek álló etapra pedig ne holtidőként tekintsetek, annál sokkal értékesebbek ezek a hetek, hónapok! Tény, hogy kimaradni, lemaradni valamiről a világ legrosszab érzései közé tartozik, és bár talán a felvételi sikertelenségét nem sorolnám a FOMO-k kategóriájába (FOMO=fear of missing out: félünk, hogy lemaradunk valamiről), de ez az időszak szólhatna a JOMO-ról (joy of missing out: örülni a kimaradásnak, lemaradásnak) is, ami homlokegyenest más színekkel tölti meg a palettát, legalábbis a következő felvételiig vagy akár a pótfelvételiig.
Van egy olyan érzésem, hogy erre a cikkre inkább a szülők, nagyszülők fognak rákattintani, úgyhogy akkor ezt most nekik írom mintegy fogadatlan kocapszichológusként, de még inkább "túlélőként": a legtöbb, amit tehetnek, ha egyrészt megengedik a gyermeknek, unokának elgyászolni ezt az estét, másrészt hozzásegítik ahhoz, hogy ne mondjon le magáról. Akiről ugyanis nem mondanak le, az magáról sem fog egykönnyen lemondani, legyen szó az élet mégoly sarkalatos pontjáról is, mint a továbbtanulás.
