A Békéscsabai Jókai Színházban, Béres László rendezésében szeptember 8-án mutatták be az Ősvigasztalást, szeptember 15-én pedig a Törvénytelen randevút. A 7. Tv Művészbejáró című műsorában a bemutatókat megelőzően az Ősvigasztalásról Béres Lászlóval és Kovács Frigyes Jászai Mari-díjas színésszel, a Törvénytelen randevúról Robert Cogo-Fawcett rendezővel, Bartus Gyula színművésszel, valamint Fehér Tímea színésznővel beszélgetett Szabó Rita műsorvezető.
Ősvigasztalás – Tamási Áronnak ez volt a legelső műve
– Az Ősvigasztalás egy ősbemutató is lesz. A rendező úrtól kérdezem, hogy miért pont erre a Tamási műre esett a választás?
Béres László: – Mert talán ez a legizgalmasabb darabja a Tamásinak. Egyébként azt érdemes tudni Tamási Áron Ősvigasztalás című darabjáról, hogy ez volt a legelső műve. Drámaírói pályafutásának a kezdetén, 1924-ben írta, akkor, amikor már Amerikába emigrált, és az Egyesült Államokból küldte el egy kolozsvári drámapályázatra ezt a darabot. Annyira más jellegű a darab, annyira sajátos, a magyar, az erdélyi színházi kánonból annyira kilóg, hogy épp ezért nem talált pozitív fogadtatásra. Még csak nem is díjazták, az első három között sem volt benne. Majd a darab elveszett, elkallódott a kézirat, és gyakorlatilag megírása után majd 50 évvel került elő, akkor került be a köztudatba is. Jellemző, hogy Tamásit ez a téma annyira foglalkoztatta, hogy még a legelső regényében, a Szűzmáriás királyfi címűben a darab alaptémáját, meg a szereplőit is valamilyen módon visszahozza. Tulajdonképpen az elveszett történetet azt rekonstruálja egy regény formájában.
– Említette, hogy eddig nem talált igazán közönségre ez a darab. Köztudott, hogy Tamási számára fontos az erkölcs. Mennyivel másabb ez a darab, mint a többi műve?
Béres László: – Ha azt mondjuk, hogy Tamási számára fontos az erkölcs, akkor ez sem más, hiszen számomra ez a történet elsősorban az életbe vetett hitről szól, és az újrakezdés lehetőségéről. Az alaptémája tulajdonképpen az ember, aki elszakad a gyökereitől, az ősi hagyományoktól. Ezért az ember és természet harmonikus viszonya megtörik, megszűnik, a harmónia helyét a káosz és az erkölcs szennyezettsége veszi át. Akár azt is lehet mondani, hogy olyan, mint egy kis krimi, hiszen a Kovács Frigyes által megszemélyesített Csorja Ádámnak a bátyja, Csorja Ambrus a halála pillanatában azt hagyakozza az öcsére, hogy a testét égesse el, hamvassza el, és hogy a hamvait, „Tamásisan” fogalmazva magánál tartsa élete végéig. Ezt meg is teszi, és egy véráldozatot is bemutat, mivel tulajdonképpen az ősi Csorja nemzetség egyfajta kultikus gondolkodásmód letéteményese, annak a továbbviteléért, a vérvonalnak a továbbviteléért mutat be véráldozatot. Majd rátörik az ajtót, vendégek érkeznek, és a körülmények úgy adják, hogy megtalálván a véres kést, gyilkossággal gyanúsítják. Majd egyfajta, mondhatni kirakatper, koncepciós per kapcsán elítélik, illetve a gyilkosság alól felmentik, de a szokások rendje, és a törvényes előírások áthágásáért elítélik. A történet keveredik egy szerelmi szállal is, ahol végső soron az utolsó Csorja is kihal. Egyfajta parabola, de ha a fiatalok szemszögéből nézzük, akkor egy krimi, egy gyilkosságsorozat, azonban a darab ennél, ahogy említettem, sokkal több. Elsősorban tehát erkölcsről, erényről, morálról, hitről szól.
– Ezek alapján mindenki megtalálhatja azt a momentumot, azt a részt a darabban, ami hozzá a legközelebb áll, legyen akár idősebb vagy fiatalabb néző. Kovács Frigyes alakítja Csorja Ádámot a darabban. Mit lehet tudni erről a karakterről? Mennyire volt nehéz megformálni?
Kovács Frigyes: – Én itt vendég vagyok a Békéscsabai Jókai Színházban, már többedszer vagyok vendég, és mindig nagyon-nagyon nekem tetsző feladatok várnak itt rám. Játszottam egyszer Leart, aztán megrendeztem Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatását, aztán egy Mario és a varázslót rendeztem itt, majd játszottam az Egerek és emberekben. Tehát nagyon-nagyon szép feladatokat kapok itt. Azt gondolom, hogy eddigi pályafutásom során minden valószínűség szerint ez lesz az egyik kedvenc, ez a Csorja Ádám. De hogy miért? Közhelyesen tudok válaszolni. Azért, mert az életben magamat is Csorja Ádámnak érzem valahogy. Nagyon könnyen megtaláltam a magam életével párhuzamosítható történéseket, attitűdöket, érzéseket. Az érzelemvilága, az indulatvilága nagyon-nagyon közel áll az enyémhez. Én gyerekkoromban papnak készültem, pap szerettem volna lenni. Gyerekkoromban nagyon megigézett a templom felségessége, szentségessége, emelkedettsége. Ebben az előadásban is van valamiféle emelkedettség. Egy pici falun nőttem fel a Vajdaságban, Szerbiában, Délvidéken, ahol színházat nem láttam akkoriban, csak templomot. Nekem a templom jelentette a színházat, és azt a más világot, ahova én elvágyódom. Ez a fajta emelkedettség van jelen ebben az előadásban, és ez az, ami vonzó a számomra. Azt gondolom, hogy telitalálat ez a szerep. Nagyon remélem, hogy majd a nézők is így gondolják.
– Ha ilyen közel áll önhöz Csorja Ádám alakja, akkor milyen kihívást jelentett a szerep megformálása?
Kovács Frigyes: – Minden ember szemérmes. A színész is szemérmes a közhiedelem ellenére. Sokszor ennek az ellenkezőjét állítják. Kihívás ilyen szemérmetlenül megmutatni a magam indulatosságát, a magam akarnokságát, a bennem rejlő utolsó vérig elszántságot, ami mai szemmel, meg mai fejjel nézve, látva, gondolkodva nem mindig pozitív. Nem mindig pozitív az az ember, aki a végsőkig kiáll az igazáért. Már pedig az ilyen emberfajta nekem igazán tetsző, és magam is ilyen szerettem volna lenni, magamat ilyenné szerettem volna nevelni. Ez a Csorja Ádám egy ilyen ember. Ilyen kendőzetlenül megmutatni az embernek önmagát, ez nehéz.
Béres László: – Egyrészt a darabban Csorja Ádám, Tamási megfogalmazása szerint, a székely ősgyökér. Ez a szereplő jellemzése, de ezt nem pejoratíve kell érteni, hanem mint aki egy őserő, egy ősi életformának a letéteményese, a megtestesítője. Ugyanakkor meg valóban az van, hogy azt mondják, hogy a színésznek látszólag az a legkönnyebb, amikor önazonos a szereplővel, de szerintem ez a legnehezebb. Olyan, mint egy sebészi beavatkozás. Amikor egyszerűen kiteszed kis tálcára a lelkedet.
– Milyen fogadtatásra számítanak?
Kovács Frigyes: – Arra számítunk, abban reménykedünk, hogy ennek a hangulata beszippantja a nézőt. Tehát az első perctől kezdve tudnak velünk jönni. Abban reménykedünk, hogy átveszik ennek az atmoszférának a szívverését, vagyis hogy a mi szívverésünket. Ha ezt sikerült megteremteni az elején, akkor nyert ügyünk van. Hozzáteszem, hogy különös, furcsa színház ez, amit mi csinálunk most. Nem szokványos, és ezért is szeretném a kíváncsi lelkű nézőknek ajánlani.
Béres László: – Én nemcsak reménykedem, hiszek benne. Nekem a Jókai színházban ez a második rendezésem, és lehet, hogy vannak nézők, akik látták a Bernarda Alba háza című flamenco táncokkal elegyített, nagyon erőteljes színházi világot megteremtő előadást, amellyel közben két fesztiválon is a zsűri különdíját nyerte el a társulat. Akik azt látták, sejthetik, hogy egy nagyon erőteljes, nagyon dinamikus, nagyon sajátos előadás ez. Ebben nagyon sok a zene, nagyon erőteljes a zenei világ, nagyon erős a látvány, rengeteg a néptáncból építkező mozdulat, és az egésznek egy furcsa rituális lüktetése van. Az idősebb generáció számára a Tamási-féle mondanivalót, gondolatiságot, elvek ütközését mutatja, a fiatalok számára pedig azt a fajta dinamikát és játékosságot, ami őket is megfoghatja.
Törvénytelen randevú: Francia vígjáték angol rendezővel a békéscsabai színpadon
A véletleneken és a félreértéseken alapul a Törvénytelen randevú. A Jókai színházban egy igazi nemzetközi koprodukciót láthatnak a nézők, ugyanis a francia darabot egy angol rendező viszi a színpadra magyar színészek közreműködésével. Robert Cogo-Fawcett-tel, a darab rendezőjével, Bartus Gyula színművésszel, valamint Fehér Tímea színésznővel beszélgettünk az előadás részleteiről.
– A rendező úr honnan is ismeri a darabot, és miért pont ezt választotta?
Robert Cogo-Fawcett: – Negyven éve ismertem meg a darabot, amikor Manchesterben a Royal Exchange Theatre-ben dolgoztam. Én voltam akkoriban az üzleti menedzser, és sok mindent csináltam a színházban. Ekkor döntöttem el, hogy érdemes lefordítani angolra, mert azt gondoltam, hogy ez egy mókás darab. Rendkívüli sikere volt Manchesterben, aztán hat hétre rá elvittük a darabot London nyugati részére, a Phoenix Színházba négy hónapra, és ott is nagyon nagy sikernek örvendett. Miután színre vittem, magam mögött hagytam és elfeledkeztem róla egészen addig, amíg fel nem kértek, hogy jöjjek ide. Akkor arra gondoltam, hogy ó igen, ez az előadás az, amit szeretnék ismét színpadra vinni. Ez a történetem a darabbal.
– Miért érdemes feldolgozni ezt a régi komédiát a mai nézők számára?
Robert Cogo-Fawcett: – Ez a komédia igazándiból annyira nem is régi. Egyszerűen nehéz világot élünk, ahol rengeteg kellemetlen és szomorú dolog van jelen. Én élvezem a komédiát, mert szeretem, ahogy az emberek kilépnek önmagukból. Nem úgy értem, hogy más világba viszem őket, hanem úgy, hogy el tudjanak feledkezni a mindennapokról, és magukon tudjanak nevetni egy kicsit, mert ez egy komédia. Ez a darab azokról szól, akiket a környezetük lehúzott, és borzasztó letargiába esnek. Úgy hiszem jó, ha elmegyünk két órára a színházba, csak azért, hogy mindent elfelejtsünk, és jól érezzük magunkat.
– Ha jól tudom, nem olyan régóta él itt Magyarországon, de már volt ideje belelátni a magyar színházak felépítésébe, működésébe. Mennyivel másabb az itteni színház, mint az angol.
Robert Cogo-Fawcett: – Elég sok az eltérés. Nálunk nincs játékrend, Magyarországon viszont van. Ez azt jelenti, hogy van egy előadás, amelyet az első naptól kezdve bármeddig, akár 14 napig előadunk, és kész, vége. Magyarországon viszont van egy rendszer, amely a színészek számára változatosságot nyújt. Nálunk Nagy-Britanniában csak két állandó társulat van, a Királyi Shakespeare Színház és a Nemzeti Színház. Az összes többi előadást a színészek hozzák össze egy adott darabra. Így elég sok időt töltünk azzal, hogy felépítjük a színészek önbizalmát. Nem a darab kapcsán, hanem egymás kapcsán. Ezáltal meg kell tanulniuk bízni egymásban. Magyarországon azt tapasztalom, hogy ez már megvan a színészeknél, és ez nagyon jó dolog, igazi plusz. Azt gondolom, ez megengedi azt, hogy a színészek sokkal kreatívabbak legyenek, sokkal hamarabb kreatívabbá váljanak, mint Angliában. Ez számomra nagyon nehéz feladat lenne, de a színészek fel vannak készülve arra, hogy kihasználják a lehetőségüket. Nálunk inkább a rendezőre támaszkodnának, de itt másként van, és ez azért is jó dolog, mert nem beszélek jól magyarul, és időnként furcsán értünk szót a színészekkel.
– Mit lehet tudni a darabról?
Bartus Gyula: – Vannak Angliában színházak, amelyek erre a műfajra szakosodnak, erre a fajta vígjátékra. Itt Békéscsabán, meg általában a magyar vidéki színházaknál végtelen számú, skálájú műfajt kell hoznunk folyamatosan. Meg kell tanulnunk minden egyes műfajt előadni. Tehát ennyiből nehéz, hogy a mi színházunk, a békéscsabai színház nem erre szakosodott, hogy az angol vígjáték stílusát elsőre, és kapásból tudja hozni. Ezt a fajta színjátszást meg kell tanulni. Fogékony antennánk kell legyen, hogy egy magyar színpadon egy francia vígjáték angol humorral adjunk elő. Ez nem volt könnyű, nagyon próbára tevő, aprólékos, lépésről lépésre építkező volt a próbafolyamat. Ez egy érdekes találkozás is egyben.
Fehér Tímea: – Már az előző évadban elkezdtük próbálni a darabot. Előredolgozva, hogy egy kicsit könnyebb legyen az ősz. Egyrészt, hogy hamarabb tudja a színház játszani. Az évad végével megálltunk a próbákkal, és most augusztus vége felé kezdtük ismét a próbákat. Ott folytattuk, ahol májusban, vagy június közepén abbahagytuk.
– Ezelőtt dolgoztak-e már együtt külföldi rendezővel? És milyen most a közös munka?
Fehér Tímea: – Én egy külföldi rendezővel dolgoztam, az ukrán Mojszejevvel. Gyulának volt szerencséje egy angol rendezővel is dolgoznia a Lear királyban.
Bartus Gyula: – Igen, volt olyan évad itt Békéscsabán, amelynek szomszédolás volt a címe, és minden egyes környező országból eljöttek. Volt szlovák, román és ukrán rendező is. Rákövetkező évre volt a Lear király, amit egy fiatal angol rendezővel vittünk színpadra, és szerintem egy egészen jó előadás született belőle. Chris Rolls-nak hívják az úriembert, és ő volt az, akinek révén először mélyedhettünk el az angol stílusban, kultúrában, hisz ott egész másképp játszanak a színészek, mint itt.
Fehér Tímea: – Más a próbafolyamat, a szokás, a módszer. Például az ukránok sokkal hosszabb ideig próbálnak be egy darabot, mint mi.
– Akkor fel kell venni az ütemet, és egy kicsit át kell szellemülni?
Fehér Tímea: – Alkalmazkodni kell.
Bartus Gyula: – Igen, közeledni kell egymáshoz mindenféleképpen. Az angol színész lehet, hogy többet gyakorol otthon, többet játssza el önmagának a szerepet. Tehát a próbákon lehet, hogy felkészültebbnek tűnik. Én legalábbis ezt vettem észre, hogy a Lear királynál is sokszor a technikai összerakás körül mozgott a dolog, mert mindig valahogy készre próbáltabban várta talán a rendező a színészt. Itt Magyarországon viszont a színész úgy tanul, hogy persze gyakorol otthon, meg az öltözőben is, hisz a szöveget meg kell tanulni, de minden a próbán születik. És hogyha hozok egy ötletet, az lehet, hogy otthon működik nekem, meg működött a tükör előtt, de mikor bejön a kolléga, vagy ott van még három vagy nyolc kolléga, akkor lehet, hogy másképp szól a színpadon. Ezt összerakni ilyen formán nagyon nehéz, és a magyar színjátszás arról szól, hogy mindig az, ami a próbán születik, mindig az az érvényes, ami az utolsó. Lehet, hogy másnap bejön egyvalaki a próbára, vagy bejön egy csapat, vagy volt egy próba utáni beszélgetés, és kiderül, hogy az nem működik. Akkor másnap megint másképp szól egy színpadi jelenlét, vagy az előadásnak, a próbának az a folyamata. Sokféle rendszer van, sokféle iskola, sokféle stílus, munkamorál, munkamódszer, hogy hogyan közelítjük meg a problémát, hogyan oldjuk meg, hogy végül mégiscsak egy jó kis előadás kerekedjen.
– Külföldi darab lévén esetleg a nyelv jelent-e valamilyen problémát? Nehezebb így a közös munka?
Fehér Tímea: – Szerencsére a rendezőasszisztensünk tökéletesen beszél angolul, és a másik szerencse pedig az ebben, hogy ő színházi ember is. Tehát a szakmai fordulatokat, vagy szakmai nyelvet úgymond tökéletesen át tudja ültetni az angolba, míg, amikor például ukrán rendezővel dolgoztunk, akkor nem színházi tolmácsunk volt. Tehát nem színházi szakember volt a tolmács, és ott bizony elsiklódhattak fontos információk, hiszen a szakmai nyelvet nem ismerte a tolmács, viszont ebben az esetben szerencsére ezzel nincs probléma, mert teljes mértékben át tudja ültetni a szakmai részét is magyarról angolra.
Robert Cogo-Fawcett: Az egyik dolog az, ami nehézkes, amikor eljutunk a színpadra, és kis jelentésbeli eltérésekről beszélünk a szövegben. Én ezt nem értem, mert nem tudom a nyelvet. Ezért mindig meg kell kérdeznem, hogy ez mit jelent, ez azt jelenti-e, amire gondolok. Ez elég nehéz.
– Milyen fogadtatásra számítanak?
Bartus Gyula: – A közönség mindig helyrerakja az előadást, hogy minek, hol a helye. Nyilván ez egy vígjáték, és a vígjátékkal a színész mindig úgy van, hogy picit több a félsz a színészben, vajon fog-e itt nevetni a közönség, jó poén lesz-e ez vagy az. Eltelik pár előadás, három-négy, és akkor a közönség szépen sok mindent helyre fog rakni ezzel kapcsolatban. A darabnak a problematikája, amivel elindul, az már önmagában is elviszi a nézőt afelé, hogy rá fog arra érezni, hogy ez egy vígjáték. Abban bízunk, hogy a darab első húsz percében, vagy negyed órájában el tudjuk úgy lazítani a nézőt, vagy át tudjuk úgy festeni a mindennapos történést benne, hogy egyszer csak rááll erre a világra, erre az őrületre, ami a darabban benne van, és bízom benne, hogy majd tudunk egy hajóban utazni, és azt vesszük észre, hogy egyszer csak nagyon jól érzi magát.
