Egyebek mellett ezeket tanultam meg az elmúlt pár hónapban:
Hogy micsoda érték tud lenni egy közösségi program, de az is, ha csak megpillantjuk a rég nem látott arcokat, és nyugtázhatjuk, hogy még egymásra tudunk mosolyogni.
Hogy mit jelent egy járdára mázolt „boldog szülinapot mama!”, és hogy mekkora ereje van egy lakótelepen megszólaló rövid koncertnek, vagy egy egyszerű sétának a szabadban.
Hogy életünk útján lehetnek a vártnál jóval nagyobb korlátok és akadályok, de gyakorlatot lehet szerezni az újratervezésben is.
Hogy nem szabad halogatni: ha még lehet, ma kell megmondani, ma kell odaadni, ma kell együtt kávézni, ma kell elutazni a szerelmünkhöz, barátainkhoz, családunkhoz…
Hogy mennyire hiányozhat és milyen nagy boldogságot adhat egy több hónapja várt ölelés.
Hogy egy ilyen helyzetben felerősödnek, kontúrosabbak, jobban láthatóak az eddig elrejtett személyiségjegyeink is.
Hogy a kisgyermekes anyukák és apukák ereje, kreativitása nem ismer határokat.
Hogy ha nem is lehetünk a szeretteink mellett, ad némi nyugalmat, ha jó kezekben tudhatjuk őket.
Hogy vannak mellettünk, körülöttünk olyanok, akik ebben a helyzetben is töretlenül haladnak a céljaik felé, tanulhatunk tőlük.
Hogy ha a vakcinát nem is mi találjuk fel, nagyon sokat tehetünk magunkért, másokért.
Hogy természetes, ha néha elkeseredünk, és vannak napok, amikor szívünk szerint lemennénk a térképről, bekuckóznánk valahol egy jó könyvvel vagy filmmel. Ha lehetőségünk van rá, tegyük meg.
Van, hogy még annál is mélyebb egy gödör, mint amilyennek elsőre látszik, de mindig lehet találni valakit, aki nyújt egy szalmaszálat, leküld egy kötelet, netalán létrát abba a gödörbe, és valahonnan erő is teremtődik, hogy kijöjjünk onnan.
Hogy én is lehetek az, aki nyújt egy szalmaszálat, kötelet, létrát a másiknak. Vagy lehetek az, aki mellékuporodva próbálom erősíteni, hogy aztán közösen másszunk ki, és örüljünk a napfénynek.
