Azóta eltelt jó pár év, már 9,5 millió alatt van az ország lakosainak a száma, de a „szakértelem” egyre nagyobb és sokrétűbb lett. Úgy tűnik, csaknem mindenki tisztában van azzal, hogy mi történik és miért, hogy mit kell vagy nem tenni azért, hogy jobb legyen. Mit kell tenni, ha például a folyók vízhozama csökken, ha nincs elég áram, vagy ha egy városban kevesebb adó folyik be a tervezettnél.
Pontosan tudják, mennyibe kerül egy kilométer út, kerékpárút, egy intézmény felújítása vagy egy zebra kialakítása. Tudják, hogy miért vannak lyukak egy költségvetésében, és megingathatatlanul tisztában vannak azzal is, kinek mennyit kellene, vagy nem kellene kapnia a támogatásokból. Tudják, hogy ki, mit, mikor követett el vagy nem követett el.
Tudják, hogy kinek van igaza, amikor egymásnak tökéletesen ellentmondó híreket lehet olvasni a portálokon, vagy videókat látni a politikusok közösségi oldalain. Természetesen értenek a focihoz is – de még hosszan sorolhatnám, mennyi mindent tudnak.
Ők aztán megvetően, vagy jobb esetben szánakozva tekintenek ránk, akik nem értünk mindenhez, akiknek valós tényekre, számokra, bizonyítékokra van szükségünk ahhoz, hogy meggyőződéssel kialakíthassuk az álláspontunkat egy-egy ügyről, történésről – persze abban is helyet hagyva némi kétségnek. Mert mi úgy érezzük – Lackfi János után szabadon –, hogy manapság semmi sem biztos, esetleg még az sem, hogy semmi sem biztos…
