„Édesapáméknak csak rádiójuk volt. Ettől függetlenül a világ legtermészetesebb dolga volt számukra, hogy mindig együtt énekelt a család – mondja a békéscsabai származású Rálik Szilvia operaénekes. – Akkoriban a gyerekek nem egy akrobatikus dolognak érezték, ha használják a hangjukat.”
Felvetésemre, hogy sokszor egy általános iskolás, mutáló diák inkább megtanulja egy négyesért a népdal szövegét, csak ne kelljen danolnia, azt válaszolja, „Persze a mutálás nem egyszerű dolog. Olyankor ugyanis a hang összevissza nyeklik-csuklik, de ha már otthon hozzászokott az énekléshez, akkor a mutálás nagyon minimális kiesés az életben.”
Hozzáteszi, manapság szinte alig van olyan dal, amelyet generációktól függetlenül együtt lehetne énekelni, pedig a gyerekek kicsi korukban még szinte mindenre fogékonyak. Példaként megemlíti, amikor az unokaöccse csecsemő korában nagyon sírt, akkor az A part alatt című gyermekdallal mindig meg lehetett nyugtatni.
„A zenének fantasztikus ereje van – folytatja –, gyógyítja a testet és a lelket is. Mindenkinek: az előadónak, a befogadónak is felszabadultságérzést okoz. Olyankor egy másik dimenzióba kerül az ember. Arra buzdítok mindenkit, hogy ne szégyelljen énekelni bárhol, bármikor!”
Horváth Elek békési nagybőgő tanár szerint a jóisten mindenkinek adott énekhangot, hogy dicsőítsék. De miután az embereket megtámadta a sötétség, elkezdték szégyellni a hangjukat. Pedig mindenkinek nem szabad.
„Én mindig dúdolok vagy fütyülök magamban – meséli. – Egyszer megesett, hogy az édesanyám mellett elmentem az utcán. Szegénykém úgy megsértődött… Nyomban mondtam is neki, hogy ne haragudjon, de a zene annyira lekötött.”
Lenkefi Péter, az ex-ÉdesKeserű zenekar énekese azt vallja, az emberek gyakorlatilag a szerepléstől tartanak, ami teljesen ősi dolog.
„Statisztikailag kimutatott tény – folytatja –, hogy jobban félünk a közbeszédtől, mint a haláltól. Ez azonos az énekléssel: a legtöbb ember nem mer mások előtt szerepelni. Például ha azt mondják, hogy ’akkor most énekeld el a Hull pelyhes fehér hót ’, akkor vége lesz számára a világnak. Amit egyébként tud, csak ilyenkor leblokkol.”
Hozzáfűzi, a közszereplés, a retorika nem része a kultúrának, azaz nem könnyű a tudásunkat kifejezni a tömegek számára – már három ember is lehet tömeg.
Akárcsak Rálik Szilvia, Lenkefi Péter szerint is az a fő baj, hogy ma már nem létezik a családi együtténeklés.
„Már karácsonykor kellemetlenül érezzük magunkat – mutat rá –, amikor a Kiskarácsonyt kell énekelni. Pici gyerekként még bátrak vagyunk, de később egyre jobban gyülemlenek fel bennünk a gátlások. A félelem egyik oka, hogy a külvilág megítél téged.”
