Mesélő múzeum: Szövőszék a szövőházból

A Békéscsabától délkeletre elhelyezkedő Borjúrét, amely neve második felét a rajta gyakran megpihent víznek, míg első felét a nem ritkábban rajta őgyelgett fiatal, még nem olyan nagy marháknak köszönhette – utóbbiak a 18-19. századi térképek tanúsága szerint kissé délkeletebbre, a Tehénréten őgyeleghettek. Mára se borjú, se tehén, helyettük gépóriások legelik a földet agyag után kutatva. A gépek előtt azonban a régészek kutatnak nem annyira az agyag, mint inkább a múlt titkai után. Hála a terület egykori vízjártaságának, legelő és gyep voltának, a föld hosszú időn keresztül megőrizte Borjúréten a régi korok emlékeit, nem dúlta fel nyugalmukat a 19-20. század során terjeszkedő város.

Az elmúlt hónapok ásatásai során a helyszínen fellelt ős- és népvándorlás kori temetkezések, a római, népvándorlás és Árpád-kori településmaradványok egyaránt arról tanúskodnak számunkra, hogy ezekben az időkben inkább szárazulat mint mocsaras rét lehetett e vidék.

A feltárás egy igen érdekes épületet is a felszínre hozott: egy négyzetes alaprajzú épületből több, kúpszerű, átfúrt agyaglelet került elő. A korábban a szakirodalomban gyakran tévesen hálónehezéknek nevezett testek a mára rég lebomlott szövőszékek egyetlen tanújelei, szövőnehezékek voltak. A függőleges irányú vezérfonalakat a gravitációs erő segítségével a helyükön tartó leletek jól kirajzolták számunkra az egykori szövőszékek elhelyezkedési helyét az épületen belül. Székek, mert több is volt, szinte kitöltve a „házat”, melyek alapján kifejezetten a „házi ipar” céljára létesült épületre gondolhatunk. A leletek különösen ilyen nagyszámú, rekonstrukcióra alkalmas előfordulása igazi ritkaságnak számít a szarmata korból (Kr. u. 1-5. század), melyek hatására könnyen elképzelhető, hogy nem csak a környék lakosai, de a régész szakma képviselői számára is hamarosan ismerősként cseng majd Borjúrét neve.

Nagy-Laczkó Balázs
régész-muzeológus