A bogárvilág legérdekesebb és legbizarrabb küllemmel megáldott tagjai a nünükék. Nem tipikus bogár külsejük nagyobb részét a petékkel telt potrohuk teszi ki (nőstényeknél). Hártyás szárnyuk visszafejlődött, a szárnyfedőik is csökevényesek, azok csak részben fedik a hatalmas potrohot.
A nünüke szó népies megfelelője az „isten tehénkéje” vagy isten bogárkája, és látva a fűcsomók között „legelésző” bogarakat ez a párhuzam rögvest értelmet nyer. A kifejlett állatok nem válogatósak, szinte bármilyen növényt elfogyasztanak, de a legszívesebben a tejoltó galaj friss zöld részeit rágják.
A nünükék fejlődése sem mindennapi. A föld alól előbújó nőstények a peterakást követően (akár több 1000 petét is lerakhatnak) hamar elpusztulnak. A petékből először az úgynevezett háromkarmú lárva kell ki. A kikelés után a lárva első dolga, hogy felkeresi a hozzá legközelebbi virágot, annak virágzatára felkapaszkodik. Itt türelmesen várakozik, amíg egy gyanútlan valamilyen földi méh faj fel nem keresi a virágot nektárgyűjtés céljából, ekkor a lárva karmos lábaival megkapaszkodik a nektárt szürcsölgető méh dús bundájában és a földalatti fészekbe „viteti” magát (forézis). A bundásméhek nektárt halmoznak fel földalatti fészkeikben az utódaik számára, a petéből kikelő méhlárva a felhalmozott nektáron fejlődne ki, ha egy hívatlan vendégnek nem lennének más szándékai.
A potyautas a fészekbe bejutva elfogyasztja a méh petéit, majd átalakul a második lárvaformává. Ez az átalakulás szükségszerű, mivel a karmos lárva beleragadna a nektárba és elpusztulna, azonban az új lárva pajorszerű, lábai visszafejlődtek és már biztonsággal tudja fogyasztani a nektárt. Miután a lárva elért egy fejletségi szintet újra átalakul. A következő stádiumokban a lárvák már nem táplálkoznak, hamarosan bebábozódnak.
A kifejlett nünükékkel laza talajú réteken és löszgyepeken találjuk. A gyakoribb fajokkal akár az árokpartokon és köztereken is találkozhatunk, mint például a közönséges nünükével (Meloe proscarabaeus). Az egyik legkisebb termetű a jóval ritkább csinos nünüke (Meloe decorus, képünkön balra). Jellegzetes színezetű, teste fényes fekete, míg feje és előtora ibolyaszínűen fénylik. Rokonainál jócskán nagyobb termetű (3-5 cm) a pompás nünüke (Meloe variegatus), mely minden kétséget kizáróan hazánk legszebb nünüke faja. Teste fénylő érczöld, fejének és előtorának szelei rézvörösek, potroha alul kékeszöld, felül a hátlemezek zöld és rézvörös színűek. Mediterrán elterjedésű melegkedvelő faj, hazánkban a délkelet-alföldi löszgyepek ritka lakója. Békés megyében több ritka nünükefajt is találtak már a kutatók, amelyek többsége hazánkban természetvédelmi oltalom alatt áll. A térségben főleg az árvízvédelmi töltéseken találkozhatunk számos fajjal.
Deli Tamás
biológus-muzeológus
