A már említettett népművészeti tábor, minden héten más és más mesterségre helyezte a fókuszt. Emellett a Tégla előterében kávé, tea várta a pihenő táborozókat és a kilátogatókat. Lázár Julianna – mindenki Julikája – látványkonyhával kedveskedett az egész tábor ideje alatt. Készült itt többek között mindenféle házi lekvárral töltött óriás palacsinta, sima sós, avagy sajtos tallér. A profi mézeskalács-készítő látogatásom idején a lakodalmas barack új verzióján dolgozott.
– Szilikonformákba teszem a tésztát és kávékapszulával nyomom ki a mélyedést és a sütés idejére benne is hagyom. Így a sütőből, ha kiveszem ezeket a kis félgombócokat, nem kell kapkodni azok kikaparásával, illetve teljesen egyforma lesz mind. A töltelékbe a saját készítésű mézeskalácsomat dolgozom fel, ezzel pótolom a töltelék alapját. Jöhet bele a vaj, a rumba áztatott mazsola, a cukor és a megszokott hozzávalók, de én kakaót nem teszek bele. Ha a tölteléket összeállítottam tej-, illetve étcsokoládét melegítek, amivel bekenem a kis barackok belsejét, ha megdermedt, megtöltöm. Ezek után befestem, cukorba mártom és díszítem, csomagolom – mondta el Lázár Juli.
Felidézte az egyik aranyszabályt a konyhában, mely szerint idegesen, feszülten soha nem szabad hozzákezdeni a sütemények elkészítéséhez. Ilyenkor a legegyszerűbb dolgokat is el lehet rontani, tapasztalatai szerint fontos, hogy amikor sütünk legyen rendben a lelkünk, szeretettel kell a munkához állni, mint monta: a szeretetnek íze van.
Magamtól soha nem gondolkoztam volna el azon, hogy van-e íze a szeretetnek. Viszont ha belegondolok, hogy édesanyám, nagymamám egyszerű almás kalácsa mindig stabil, az enyém pedig állapotomtól függően változik, igazat kell adnom a fent említett gondolatmenetnek. Nincs mese, sütni kell, de csak szeretettel.