A már jól ismert formák misztikus lepelbe burkolóznak, a házak, félig leengedett ablak-pilláikat rebegtetve szemérmesen húzódnak vissza a rejtekadó kulisszák mögé. A szoborsétány fái, ezek az édes-bús, szomorúfűzfák pedig mintha valami ősi pók hálójába gabalyodtak volna. Az alaktalan alakok tánca ez, amikor is új oldalát, más arcát mutatja a város és persze érdemes jobban odafigyelni, de talán el lehet tolni egy kicsit a fókuszt, és el lehet csodálkozni ismerős környezetünk színe változásán.
Tégy úgy, mintha átutazó, jövevény lennél e földön és meglátod, a lekezelő tegező viszonyból tiszteletteljes magázódás válik!
Galéria
November 13-a meghatározó dátum a magyar nyelv történetében, 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyar nyelvet hivatalossá tevő törvényt. A magyar nyelv napján közös versmondásra, vetélkedőkre, kulturális programokra készülnek a főváros mellett öt városban. Idén Balatonfüred, Debrecen, Gyula, Kecskemét és Nagyszalonta csatlakozott a kezdeményezéshez.
Kosztolányi Dezső: KÖD ELŐTTEM, KÖD UTÁNAM
Akkor sötét volt minden ablak
és hallgatott a hegedű.
Azon a télen nem mulattak,
a lég fagyos volt, keserű,
maró, fagyos és keserű.
Isten-kívánó vágy üzött,
szemembe füst és köd csapott
s alig szórták a csillagok
vörös tüzök.
Nagy, fekete palástba jártam
a rémriasztó éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka árnyban
riadva koppant a magány,
decemberi, hideg magány.
Bámultak a bezárt kapuk,
az ablakon lidérc gyanánt
cikázott a kék csájaláng
és kialudt.
A szél ijesztve vihorászott,
fütyültek a víg jégmanók,
köd-lányok jártak fürge táncot,
csupán az égbolt hallgatott.
Sötéten, árván hallgatott.
Lenn vártak éhes emberek,
mikor jön el az új csoda
s a fagytól az út vándora
megdermedett.
S jött ködpalástban a köd-isten,
egy csúf kis fát tűzött elém,
szakálla lógott kúsza tincsben
s eléje hemperedtem én,
eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyílt
és surranó árnyak között
imádtam az örök ködöt
s a sírt, a sírt.
Én felzokogtam, felnevettem,
kitárult a ködös titok:
ott voltak a fán kusza rendben
az elkopott arany diók,
a bús, üres ezüst diók,
szines gyertyák tüzes bele,
rút sárga lánc, kigyófarok,
mind oly kopott, olyan balog.
És fekete.
Piros papír-ördög vigyorgott,
didergett a gallyon a dér
s hörögve sírtam összeomlott,
halványuló fény-álmamér,
elsápadó fény-álmamér.
Hiába kérdtem istenem,
miért az átkozó kacaj,
szivem hűlt vér volt, csupa jaj
és förtelem.
Az ördög rámöltötte nyelvét,
s röhögve mondta: este lett,
örökre este - s szörnyü emlék -
meghaltak mind az istenek,
a fénykoszorús istenek.
Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam
egy fekete, csillagtalan
karácsonyon...
1907
