Van, aki a nagy csendben talál rá önmagára. Van, aki zsivajban szeret lenni. Van, aki mindkét közeget éli és van, aki egyiket sem érzi a magáénak. Ezzel nem azt szeretném mondani, hogy mindössze négyféle ember létezik, de valami módon azért mégiscsak érdemes csoportosítani vagy legalábbis kategóriákat meghatározni. Az is árnyalja a képet, hogy az egyik héten lehetsz ilyen, a másikon meg amolyan. Csak az ökör következetes – tartja a mondás.
Amikor a föld tartja az eget és az összes ökörség ránehezedik az ember lelkére, akkor érdemes kiengedni. Behúzni a kéziféket, megállni legalább egy gondolatnyi időre. Nem rohanni, nem önmagunk körül forogni, hanem a szemünket az égre, a földre, s a környező tájra tapasztani. Jó, ha az ember nyitott szemmel jár, s néha úgy viselkedik, mintha turista volna. Merthogy azok vagyunk mind: turisták.
Jövevények e földön. Ajándékba kaptunk mindent. Az életünket, a tehetségünket. A családunkat, szeretteinket. A munkánkat, hivatásunkat. Mindent. Átutazók vagyunk, akik ideig-óráig tartózkodunk csak a világi létezésben, majd mindenki megy a maga dolgára. Ki az örök kárhozatba, ki pedig a mennyországba. Hitem szerint így van. Úgy hiszem, hogy nem hiába és nem véletlenül jöttünk, nem oktalan ez az út, hanem célja és értelme van.
Ezt mindenkinek magának kell megtalálnia.
Nem árt néha megállni, legalább egy gondolatnyi időre. Egy leheletre. Néhány jó szóra, kedvességre, mosolyra, emberi cselekedetre, egy kis csendességre. Meghallgatni, hogy miről susog a nád. Mit suttog a szél és miről fütyölnek a madarak. Rácsodálkozni a világra. Az őszi tájon megpihentetett lélek szinte fürdik az aranyszín napban. Átmelegszik. Új életre kel. Nem kell nagy dolgokra gondolni és mindjárt nagy dolgok történnek. Talán megértünk valamit. Megérzünk valamit a Végtelenből.
„A földet senki se adja el véglegesen, mert enyém a föld, ti csupán jövevények és betelepültek vagytok nálam.”
Mózes harmadik könyve 25. fejezet 23. vers
Galéria
