Hogyha rajta leszek valamelyik fényképen, megy a jelentés!

Jól neveltségemből fakadóan (hahaha) az idősebb hölgyet kérdeztem meg, hogy készíthetek-e róluk egy képet, mert olyan szépek így együtt. Mire nyomban rávágta, „Ne rólam! Inkább a lányaimról.” Na, az egyiknek sem kellett több, majd’ leüvöltötte a hajam, hogy mi a francot is képzelek? OK, gondoltam, van még sok szép stand a placcon.

Ahogy haladtam a többi árussal (háromból kábé egy eladó járult hozzá a fényképezéshez), valahogy a lányok néhány asztallal mindig előttem jártak.  Amikor már majdnem utolértem őket, a fenti „hangos” nekem esett, hogy mutassam meg a képet, mert látta, hogy őt fotóztam.

Prekop tanbá ajándékot vásárol – Fotó: behir.hu/Such Tamás

– Tessék – mondtam , és megmutattam neki a felvételt.

– Töröld ki! – utasított.

– Miért?

– Mert hátulról látszik a lábam.

– Senki sem fogja felismerni.

– De, a vőlegényem!

– Ja.

– Hogyha rajta leszek valamelyik fényképen, megy a jelentés!

(Szinte jobban ismeri a jogot, mint a rendőr bácsi. Bánatomban három fotóssal – egy külföldön élő profi hobbistával, egy gyakorlóval és egy legendával – beszélgettem. Vajon miért oly nehéz az utcán fotózni manapság?)

Sétáló lányok (Williamsburg, New York) – Fotó: Beliczay Róbert

– Magyarországon mindig visszafogottabban fotózok – meséli a Skóciában élő, békéscsabai születésű Beliczay Róbert. – Mert sokszor azt hiszik, hogy valamelyik hivataltól jöttem. Itthon kevésbé közvetlenek az emberek. Félreértik, ha kedves vagyok velük, pedig a fényképezéshez türelem kell. Nagyon nehéz jó eredményt produkálni, mert maximalista vagyok.

Imre György fotográfus szakoktató szerint mióta az általános adatvédelmi rendelet (GDPR) hatályba lépett, mondhatni meghalt a sajtófotózás. Gyakorlatilag mindez begyűrűzött a kisemberek körébe is, és ha már fényképezőgépet látnak, megriadnak tőle, egyből elkezdenek tiltakozni és még azt sem várják meg, hogy elmondd, miért szeretnél fotózni.

– A 2000-es évek elejéig még könnyebb helyzetben voltunk – fűzi hozzá. – Egyébként vidéken még mindig szívesebben állnak a kamera elé. A történetedre visszatérve, bizony jónéhányan kifejezetten a pénzre utaznak: ha szerepel egy képen, akkor beperli a médiát.

Fotózás az aranykorban – Martin Gábor felvétele

Martin Gábor, több kötet fotográfusa egy korábbi interjúnkban úgy fogalmazott, „Nagyon-nagyon átlendültünk a ló túloldalára. Az 1960-90-ig terjedő időszakban, amikor a Csabai séták című kötetek képeit készítettem, az emberek sokkal szerényebbek voltak. Nagyrészt a korszak politikai viszonyai miatt sokkal kisebb egóval éltek, éltünk.  A jelenlegi, szabados felfogású világban a legelvetemültebb sorozatgyilkosnak is olyan eltúlzott személyiségi jogai vannak, amelyek szerintem felháborítóak.

– A fotózásban mindez úgy jelenik meg – folytatja –, hogy akkoriban egy fotóriporter az emberek viselkedését a közterületeken szabadon dokumentálhatta; ma pedig, ha közösségi területeken szeretne képeket készíteni, a hozzájárulásuk kell. Számolni kell azzal is, hogy esetleg nem járulnak hozzá. Határesetek a nagy tömegeket érintő rendezvények, mint például a futballmeccsek, koncertek stb., ahol lehetetlen mindenki beleegyezését kérni.

Hozzáteszi, ha valakit az elmúlt rendszerben az utcán fotózott, az emberek a legtöbbször még örültek is, hogy szerepelni fognak az újságban. Legfeljebb megkérték, hogy „Jaj, előbb megigazítom a hajam!”.

***

Sajnos már egy zsák krumplinak is személyiségi jogaik vannak.