Mezőhegyesi „parasztgyereknek” vallja magát, aki kiskorában sok tartalmas nyarat töltött a nagyszülei tanyáján. Elmondása szerint egy csomó mindent onnan hozott.
– Nagyon szerettem falun laki – meséli –, de akkor még nem tudtam, hogy az mit jelent. Nyolcéves voltam, amikor beköltöztünk Békéscsabára. Az általános iskola után a 611-es számú szakmunkásképzőben vas- és fémszerkezet-lakatosnak tanultam. Majd 1983-ban a Barneválban, mint karbantartó lakatos helyezkedtem el. A ’90-es években lettem vállalkozó, akkoriban volt a büfés-korszakom is.
– Ha a kilencvenes években a piacon, a nyolcadik lángossütő mellett megnyitottad a kilencediket, az is jól működött.
– Igen… a vendéglátást követően azonban egyidőre visszatértem az „iparba”, és a versenyszférában voltam minőségügyi vezető. Közben észrevettem, ha nem lépek tovább, akkor elszalad az élet mellettem. Így leérettségiztem, később megszerzetem a gépész- és a megújulóenergia technikusi végzettséget.
2008-ban pedig megalapítottuk a Termokamera Kft.-t. Eleinte hőkamerázással foglalkoztunk, majd szép lassan bővítettük a vállalkozást – valahogy mindig a megújuló energia volt a centrumgondolat – és egyszer csak belecsöppentem a napelemes történetbe.
– Ha valaki benéz a Szabadság téri bemutatótermetek kirakatán, elektromosmotorok lát. Egy jó ideig azt hittem, hogy az a fő profilotok.
– Mivel szívfájdalmam a világbéke… (nevet) … így nagyon-nagyon villamosenergia-párti vagyok. Tulajdonképpen úgy ér körbe a vállalkozás, hogy megtermeljük az energiát és mozgunk is vele. Egyelőre úripasszió, de úgy látom, öt év múlva nagy igény lesz rá.
– Létezik napelemes szablyavívás?
– Nem. Jó néhány éve, amikor már stabil lábakra állt a cégünk, egyre többet tudunk az egészségre és hobbijainkra is fordítani. 15 éve kungfuzom és nyolc éve gyakorlom a szablyavívást, amit egy harcművészeti gálán láttam először. Annyira szép mozdulatokat kiviteleztek, hogy egyből beleszerettem.
– Mit lehet tudni róla?
– Anno apáról fiúra szállt a tudás. Azokívül a nemesek vívómesterektől, laktanyák udvarain a kiképzőtisztektől tanulták a „mesterséget”. Az évszázados harcok során, a csatatereken megszerzett tudás később vívás művészetté, majd sporttá vált.
Az 1896-os millenniumi évben emelték be a sportok közé, hiszen a párbajok akkor már tiltottak voltak. Hazánkban a klubok hosszú évtizedeken keresztül ontották a világ- és olimpiai bajnokokat. Ellenben sokszor úgy érzem, jó lenne a párbajkorban élni, mert akkor nagyon sok bírósági ügyet és nyikhajt lehetne helyretenni.
– A sírásónak is többet kellene dolgoznia.
– A régi párbajok nem arról szóltak, hogy le kell vágni a másik fejét, hanem arról, hogy valakit vélt vagy valós sérelem ért, amit a bajvívások során orvosoltak. A párviadaloknak két fokozata volt: első vérig vagy halálig. A bajvívás egy nemesi gesztus volt. Amúgy Jókai Mór is párbajozott; abban a korban jellemző volt. Akár újságírók, ügyvédek, parlamenti képviselők is kiálltak egymás ellen, erre számtalan forrást találunk a 1800-as évekbeli újságokban.
Megtörtént, hogy négy hadnagy együtt borozott egy délután, majd az egyikük – aki nős volt – késő este hazament. Úgy hajnal négy óra tájban a másik három mámoros állapotban ellátogatott alvó társuk házához, felkeltették és kihívták párbajozni. Azt nehezményezték, miként képzeli azt, hogy a nemes csatában – ez volt a borozás – otthagyja őket. A frissen ébredt férfi elfogadta a kihívást. Egy ujj, egy fül egy arcvágás lett a tusa vége. Ezzel be volt fejezve. Nekem ez hiányzik.
***
A Magyar Szablyavívó Iskola 2012-ben alakult, most már minden megyeszékhelyen működik egy tagiskola. (Péter a békéscsabai tagiskola vezetője.) Elmondása szerint céljuk, hogy a magyar nemzet kincsét és büszkeségét, a magyar szablyát szellemileg és fizikailag is újra a megfelelő helyen és módon kezeljék. Keresik és kutatják a múlt vívómestereit; Békéscsabán Soltz Gusztávnak emléktáblát is állítottak. A szablyavívás 2021-ben hungarikum lett.
(A tagiskola helyszíne a volt Gyopár Pinceklubban működik.)
