Legendás csabai klubok: A Gyopár

A Gyopár Klub a hetvenes évek elején nyílt meg Tőkés Gyula vezetésével, majd később Katona Mária, illetve Ujj Éva lett az intézmény első embere; Steinwender József 1985 nyarától egy bő két évig igazgathatta a kultikus pinceklubot. (A hetvenes években sokat túrázó Tőkés Gyula a keresztapja a klubnak; nevének semmi köze Gyopárosfürdőhöz.)

Az eredendően népművelő és művelődésszervező végzettséggel rendelkező Stefi 1985 nyaráig Újkígyóson tanított, és épp lejárt a szerződése, amikor ezt a lehetőséget megkapta.

– A Gyopár Klub legendás L-alakú területén széntároló volt, s miután az épületben áttértek a gázra, felszabadult a terület – meséli Stefi. – Ha lementél a lépcsőn, két ajtón lehetett bejutni: a balszélső a szomjasoknak, azaz közvetlenül a pulthoz vezetett, míg a szemben lévő pedig a kultúrára éhes arcoknak nyílt meg.

Mindehhez Skorka Tibi hozzáfűzi, miután Stefi átvette a Gyopárt, hamarosan egy multikulturális helyet kreatívkodott belőle: képzőművészek, népzenészek és táncosok, zenekarok, színeszek, vendégelőadók adták egymás kezébe a stafétát.

(Skori 1978 óta ismeri Stefit, a Manzárd Clubban működő Manzárd Színpadról, amelynek kivételesen Steiwender Stefi volt a vezetője.)

– Amikor átvettem a Gyopárt, kvázi tejbár volt – folytatja Stefi. – A vezetők ki is hangsúlyozták, hogy „Itt nem lesznek részegek!”. Mire azt mondtam nekik, hogy „Gyakorlott vagyok. Legalább 20 éve vezetek csoportot, kordában tudom tartani az indulatokat. Különben is a sör nem árt. Sőt, mindegyik egészséges, ha lábon maradsz”.

Végül a bort is megengedték, ha nem lesz balhé. Azonnal el is ment a 100-as ABC-be, és vett 5 láda sört, 10 üveg bor, illetve egy karton Unicumot, ami aztán a Gyopárban titok volt. A pult alatt volt, mint annakidején a banán.

A van Unicum?, helyett mindig csak annyit kérdeztek a fejek: „Vanicum?” Innentől kezdve a 100-asban egy karton gömbszörp mindig félre volt téve.

– A klub működésének a fő feltétele az volt, hogy legyenek tagok – jelenti ki Stefi. – Érkezésemkor kaptam egy szép, hosszú 50-es taglistát. Majd amikor 1985. szeptember 1-jén hivatalosan is megnyitottunk, akkor kemény nyolc ember jött el: Tibor, Szuromi Laci stb. Miközben nagy szerencsém volt, mert a budapesti Vas utcában, ahol a színművészeti működik, már gyártották az alámondásos mozikat, így egyenesben hozhattam onnan a videokazettákat. Továbbá a Balázs Béla Stúdióból az összes indexes filmet lekértem, amelyekhez megkaptam a minisztériumtól az engedélyt, hogy zártkörben le lehet őket vetíteni.

Az említett filmekkel egy teljes évadot lefedtek, és már az első alkalommal az ajtót kellett fogni, mert akkora volt az érdeklődés.

– Még szeptemberben vettem 70 ezer forintét egy videomagnót – folytatja Stefi –, és maradt 20 ezer forintunk az év végéig, azaz négy hónapra. Sokan nem is értették, hogy miképp akarunk ennyi pénzből megélni. Ám ezt úgy oldottuk meg, hogy tagdíjat, azonfelül a vetítéskere 5 forintos belépőt szedtünk. Lassan be is indultunk, jöttek zenekarok; a zenei igazgató Pleskonics András (Plesi) volt – neki zenei fronton voltak összeköttetései.

Galéria

– Egyszer Jiří Stivín, a nagy csehszlovák jazz fuvolista muzsikált az ifiházban – színezi a történetet Skori. – Azt követően egy jó néhányan leszédelegtünk a Gyopárba; és akkora a helyi arcok az élményektől fellelkesedve egy hatalmas örömzenébe csaptak. Többek között Szatmáry Gabi billentyűzött, Plesi dobolt. De ott volt Horváth Elek is, aki visszaszaladt a szomszédos zeneiskolába a bőgőjéért. No és persze jelen volt Jiří Stivín is, aki egy darabig nézte, nézte azt a fergeteges produkciót, majd előkapta a fuvoláját és kezdetét vette az őrület.

Hamarosan megszületett, illetve megalakult a Gyopár kisgyermeke, a Féling Színház (a miniteátrum tizen éve, lényegesen megcombosodva újfent funkcionál – túléve a szüleit, azaz a klubot). Azonfelül a népzenészek este 9-ig próbáltak a Balassiban; közülük többen is gyulaiak voltak, és a Gyopárhoz közel volt a buszmegálló, így lejártak egy kicsit nyújtani. Illetve sokszor a táncosokkal érkeztek, és ilyenkor Barbócz Sanyi előkapta a hegedűt, majdan a többiek is, és óriási népzeni jammelésekbe csaptak. Csak úgy zengett a klub.

Továbbá a pincében megfordultak a kvázi underground humoristák is. Mint például Nagybandó, Sándor György, illetve a szárnyait próbálgató Maksa, akiknek enyhén rendszerellenes műsoraik voltak.

És egyszer csak a Stefit meginvitálták a Bartók Béla út 1-3. szám alatti épületbe (Békés Megyei Rendőr-főkapitányság), 3. emelet államvédelmi hivatalba.

– Megszólalt a telefon – meséli Stefi. – Pasi hangja volt, és azt mondta, hogy találkozni akart velem… Én meg azt válaszoltam, hogy „Bocs, de én a lányoknál vagyok bejegyezve”. Majd felfedte magát. Így beidéztek hivatalosan.

Azt követően elmondták neki, tudomásuk van arról, hogy rendszerellenes programok zajlanak a Gyopárban. Mire azt válaszolta: „Ne haragudjon, Sándor György a televízióban szerepel, miért mondana mást itt, mit ott?”

– Ami vicces volt – jegyzi meg –, hogy három ember volt a helyiségben, és egy két dekás Lánchíd konyakkal itattak, hátha majd megered a nyelvem. Tudtam, hogy tudom tartani magam. Majd azt tűnt fel, hogy ezek cserélgetik egymást. Hoppá! Itt időnként szalagot kell cserélni. Szituáció volt.

Hozzáfűzi, Szuromi Laci amúgy tudta, ki a tégla, azaz, aki a rendőrségen dolgozik, előtte mindig az időjárásról, a nőkről beszélgettek.

– Ami jó ötlet volt – folytatja –, napközben, Tóth Ernő festő vezetésével működött egy képzőművészeti klub. Számtalan országos művészt hívtunk meg. Ráadásul a kiállítás képei, szobrok nem estek le, ergo vigyáztak rájuk a gyerekek. Majd idővel sikerült lecserélni a berendezést is, mert elég fáradt volt már. Persze olykor a népek kiborították a sört, ekkor terítőt tettünk az asztalokra, és befejezték a borogatást. illetve megbeszéltük a csoporttal, hogyha valaki nagyon dülöngél, akkor ki kell vinni.

Megjegyzi, tulajdonképpen már 1987-ben elindult a rendszerváltás. Elsőként az ipari szövetkezeteket passzolták le. Az volt a terv, hogy magánkézbe kell adni őket, és innentől kezdve egyiknek sem volt semmilyen kötelessége, hogy beadja a közösbe az odavágó pénzt. Így 1987 végére bezárt a Gyopár.

– Nagy szerencsém volt – fűzi hozzá Stefi –, mert még előtte, szeptemberben, megkért Nagy Gyula, a Jókai utcai kisegítő iskola igazgatója, hogy szerezzek neki egy iskolatitkárt. Majdan decemberben fölhívtam, hogy tudok egyet. „Ki lenne az?”, kérdezte. „Én!”, válaszoltam. „Úgy hallottam, neked van egy diplomád!” „De én csak írógépelni szeretnék.” „Nekem kéne egy pedagógus.” Valójában megmentett. Gyula eddig még nem látta a diplomámat. Nyugdíjas koromig ott maradtam.