Glokális sarok: A csabai földhasználat története

2020. december 4. 08:35 | behir

Milyen hatással van gyorsan változó világunk Békéscsabára és csabaiként tudjuk-e ezeket a változásokat befolyásolni? A rovat a nagyvilágból érkező impulzusok által alakított és arra reflektáló helyi ügyeinket vizsgálja az ökológiai fenntarthatóság szemüvegén keresztül.

A csabai földhasználat története

 

A törökdúlást követően 1718-tól érkező telepesek számára a lakatlan pusztákon, az első években ki-ki ott foglalt a maga számára szántóföldet, ahol akart, s ha azt kihasználta, másutt tört újat. A táj elvadultságára jellemző volt, hogy 1788-ban Csaba határában 2562 hektáron mocsár terült el, a művelt terület 3824 hektár volt.

A nagykiterjedésű határ fokozatos szántóföldi művelés alá vétele a belső legelők övén kívül történt meg, amelyek olyan távol estek a zárt településtől, hogy azokat napi ki- és bejárással megművelni nem lehetett, ezért arra kényszerült a lakosság, hogy a szántóföldeken rendezkedjen be legalább a nagyobb munkák idejére kint tartózkodásra, illetve, hogy itt hozza létre a gazdálkodás központját. Ez a kényszerítő hatás hozta létre a szántóföldi tanyákat. A határ nagyságát a falu földesurai több puszta beolvasztásával jelentősen megnövelték, ezzel – Európai viszonylatban is – óriásfaluvá duzzasztva Csabát. A város kiterjedése egyre növekedett, s a 19. század közepén már 33000 hektár volt.

 

 

Bár az idetelepültek mind földműves hagyományokkal rendelkeztek, a lehetőségek kezdetben elsősorban az extenzív állattenyésztésnek kedveztek. Az újratelepítéskor a kevés igavonó állat és a lakosság agrotechnikai ismereteinek hiányosságai, valamint a gyér úthálózat egyaránt az állattenyésztés felé fordította a figyelmet. Az ártereken télen és nyár közepén, az ármentes térszínen pedig az év többi részében volt jó legelő az állatállomány számára, amelynek igen dinamikus növekedése az 1780-as évek közepéig tartott. Ez az időszak volt a külterjes állattartás fénykora. A hízott marha jelentette ekkor a parasztság legfontosabb bevételi forrását.

A 18. század nagy részében szántóföldi művelés csak a határ nyugati felében, az ármentes területeken folyhatott. A csabai határ alapvetően két különböző természeti adottsággal rendelkező területre oszlott. A keleti oldal - a Berényi és az Aradi úttal határoltan - mocsaras, vízjárta terület volt, míg az ettől nyugatra lévő részek magasabban feküdtek, földművelésre az év minden szakában alkalmasak voltak. Ennek megfelelően az itt elterülő Fürjesen Csaba legrégibb szántóföldjei vannak. Ezen túl Kismegyer, Nagymegyer, Szentmiklós és Soprony puszták területeit művelték meg először a csabaiak, majd Kerekegyháza területe került művelés alá.

Békéscsabán a mocsarak lecsapolása elsősorban az 1777-ben kiásott Élővíz-csatornával kezdődött, amely a Körösökön keresztül összeköttetést teremtett a hegyvidékkel, és jótékonyan hatott a kereskedelemre is. A mocsarak területe egy évtized alatt az eredetinek a felére csökkent és lehetőség nyílt a keleti területek legelőként való hasznosítására.

A maradványföldek és puszták bérletének lehetőségével és a legelő-elkülönítés, majd az örökváltsági szerződés kivette Csaba határából a szentmiklósi, kondorosi, gerendási, valamint a vandháti majorsági pusztákat is, ahol saját kezelésű majorsági gazdálkodást szerveztek meg, így a 19. század végére a legelő területe leszűkült a város környékére, elsősorban a Felvégi- és Alvégi-legelőre.

A század végére az idetelepített szlovák lakosság a magyar Alföld körülményeihez igazodva, létrehozta a tipikus alföldi tanyás agrárvárost, Békéscsabát.

A termesztett növények szűk köre a közel másfél évszázad alatt nemigen változott. Az újratelepülést követő időszakban jószerével csak búzát, árpát, zabot és kölest termeltek. Rövidesen megjelent a kukorica is, de még minimális területen. Az ipari növények közül a kender és a dohány termesztése kezdődött meg a legkorábban. A század utolsó harmadában már országos hírű békési búza a csabai határnak is legfontosabb növénye volt.

Az első osztályú földeken termett búza az elvetett magnak átlag nyolcszorosát, a zab és az árpa pedig tízszeresét adta vissza. Az 1840-es években Csabán termett a Békés megyei gabona ötöde. A gabonatermesztés kiteljesedése mellett figyelmet érdemel a takarmánytermesztés megindulása (lóhere, repce), s a 19. század elején kezdődött a kertészkedés is a maga korában nevezetes csabai hagymával.

A 18-19. század folyamán Békéscsaba agrárvárosi fejlődésen ment keresztül, amelynek eredményeként létrejött a város határában egy hatalmas tanyavilág, melynek tulajdonosai a zárt településben laktak, s így a zárt település maga az agrárnépesség lakótelepülése volt. Ez a fejlődés annál inkább figyelmet érdemel, mert a népesség, amely itt élt, nem ezen ősi magyar települési elvet hozta magával.

(Forrás: Duray B. 2016: Mezőgazdaság, földhasználat Csabán In: Ambrus Z. (szerk.): A csabai: táj, ember, munka, szokás, kolbász, fesztivál.)

Duray Balázs

FEL