Május 6-án szentelték újra a jaminai evangélikus templomot, amelyet a felújítás utáni hálaadással vehetett birtokába a gyülekezet. Ezen az istentiszteleten Gáncs Péter, a Déli Evangélikus Egyházkerület püspöke hirdetett igét, aki püspöki minőségében, nyugdíjba vonulása előtt utoljára járt így Békéscsabán. A 7. Tv Kikötő című műsorában Gáncs Péterrel Zsíros András műsorvezető beszélgetett.
– Püspök úr 2003-ban Békéscsabáról indult a püspöki szolgálatra. Ez a 15 év egy nagyon szép ívet húz most azzal, hogy a békéscsabai gyülekezettől egy ilyen szép ünnepen sikerült elbúcsúzni. Mi mindenről mesél ez a 15 év, az indulás és érkezés hogyan találkozik egymással?
– Az indulás valóban felejthetetlen élmény volt. Aki látta már tele a nagytemplomunkat, az tudja, hogy micsoda atmoszférája van. 2003. szeptember 6-án valóban csurig volt a templom, beleértve a karzatokat is. Több mint 100 lelkész kolléga volt itt, nagyon sok vendég, külföldi püspökök, és más vezetők. Gyakran veszem elő a fotóalbumot, erőt ad, ha visszalapozom. Ez egy olyan bátorító indulás volt, amely igazolta azt a döntést, amit néhányan megkérdőjeleztek: hogyhogy nem a budapesti Deák téri az ország temploma, hiszen az a püspöki székhely. Tudatos választás volt Békéscsaba, az akkori elnöktársammal, Szemerey Zoltánnal szerettük volna jelezni, hogy az egyházkerületnek a súlypontja az mindenképpen itt van ebben a délkeleti régióban, és nem vitás, hogy Békéscsaba a legnagyobb templomunk. Tehát egy ilyen alkalmat, ahol körülbelül 3000 ember óhajtott helyett foglalni, egyedül a nagytemplom volt képes befogadni. Nagyon szép ünnep volt az. Akkor szeptember 6-a volt, tehát pár hónap híján 15 évvel ezelőtt indultam, és most a jaminai templomszentelés is egy nagyon pozitív élmény volt, hiszen amit egy templomon és gyülekezeti házon föl lehet újítani, azt itt elvégezték. Itt valóban mindent újraszigeteltek a legkorszerűbb technikával, a tetőn például napelemek vannak. A jaminaiak hosszú távon egy olyan épületegyüttesnek lehetnek a boldog gazdái, amely minden szempontból megfelel a 21. század igényeinek.
– Az újítószellem a püspöki szolgálatában is jelen volt. Ha jól emlékszem, néhány hónappal azután, hogy elkezdte a szolgálatot püspökként, jól látható újítások jelentkeztek: a kerületnek például új logója született, megjelent benne a kalász, zöld színt öltött, ami aztán az összes kerületi eseményen mindig jelen volt. Mi mindenről mesélt ez a szimbólum?
– Ennek is békéscsabai gyökerei vannak, mint sok jó kezdeményezésnek a kerületünkben. Tényleg volt egy olyan meglátásunk, hogy jó, ha egy kerületnek van egy bizonyos imázsa, megjelenése. Nem arról van szó, hogy egymással rivalizálna a három egyházkerület, de jó, ha van egy bizonyos déli egészséges öntudat, hogy úgy mondjam, lokálpatriotizmus. Ennek jegyében gondolkoztunk, hogy mi az, ami kifejezi ennek a Déli Egyházkerületnek a lényegét. Ugye itt azért nagy alföldi megyék, egyházházmegyék vannak, plusz Tolna, Baranya, és a főváros pesti oldala. És így jött ez a gondolat, hogy valahol a kalász, mint ami egy nagyon komoly bibliai szimbólum lenne, hogy a növekedés, és benne van a jézusi hitvallás, hogy a magnak földbe kell esni ahhoz, hogy aztán termést hozzon. Így adtuk ki a feladatot a békéscsabai művészeti tagozatos diákoknak, hogy próbáljanak megálmodni egy olyan logót, ami ezt kifejezi. Nagyon hálás vagyok annak a negyedikes hölgynek, aki ezt megalkotta, azóta ez mindenféle emléktárgyon rajta van, és hirdeti azt a reménységünket, hogy noha bizonyos helyeken biztos, hogy kiszáradnak a fák ugyanakkor mindig vannak új hajtások, szárba szökkenő kalászok. Az egyház jövője felől nekünk azért nem szabad aggódni. Ahogy az ünnepen is idézte Ábelovszky László: fontosak, akik dolgoztak, plántáltak, öntöztek, de a növekedést az Úristen adja. Ilyen szempontból nekünk az egyház jövőjéért nem szabad aggódni, mindent meg kell tenni, amit mi tudunk, de hogy ezen hogy lesz áldás, az az Úristen titka.
– Mennyire sajátos ebből a szempontból a déli egyházkerület helyzete, összehasonlítva a nyugati, és az északi kerületekkel?
– Annyiban mindenképpen sajátos, hogy rendkívül sokszínű. Mindössze 65 anyagyülekezetünk van, ennél nagyobb az északi, és még nagyobb a nyugati, ahol közel 100 gyülekezet van. Viszont itt vannak régi, nagy, masszív gyülekezeteink. Ilyen Békéscsaba, Orosháza, Szarvas, Kiskőrös és folytathatnám. Viszont annyiban nagyon sokszínű, hogy megvannak a kis sváb gyökerű, Tolna, Baranya megyei falvaink, gyülekezeteink is, kicsit megcsappanva már, de megvannak. Vannak a masszív alföldi gyülekezeteink, amelyekből néhányat említettem, és ott van a főváros pesti oldala, ami egy óriási missziói kihívása, hiszen ott több, mint 20 gyülekezet van. Öröm, hogy pár héttel ezelőtt Pestszentimrénél új kápolnát, kistemplomot szentelhettünk, ami azért óriási dolog, mert a pesti oldalon nem épült a második világháború óta evangélikus istentiszteleti hely. Itt például Telegerendással indult a rendszerváltás, ez a régió például kapott új templomot. De Pesten nem volt, bátorítás, nekem személy szerint is, hogy a fővárosról se szabad lemondani. Van ma egy mesterséges szembeállítása a vidéknek a fővárossal, ezt nem szabad fölvállalni. Egy ország van és egy egyház. Nagyon fontos, hogy egymást erősítsük vidéki és városi gyülekezetek.
– A püspöki székfoglaló beszédében fontos feladatának tekintette a missziót, ami nemcsak a püspöki szolgálattal indult el, hiszen azelőtt is a missziói munkaágat vezette. Tulajdonképpen ezzel az örökséggel kezdte el a püspöki szolgálatot is. Hogyan látja, mennyire sikerül a gyakorlatban megvalósítani ezt a feladatot? Akár azokon a missziói napokon keresztül, ami szintén egy déli kerületi kezdeményezés.
– Most készülünk éppen a pünkösd hétidői misszió napra, ami ugyancsak Pestszentimrén lesz a sportkastélyban, nem messze az új Luther kápolnától. Tény, hogy a missziói napok is fölnőttek olyan találkozókká, amelyek megérdemlik akár már a fesztivál nevet is. Itt párhuzamosan vannak programok, most is 1000-1500 résztvevőt remélünk. Nagyon sokszínű program lesz a Gryllus testvérektől, Sebestyén Mártán keresztül mindenféle kulturális programmal fűszerezve. Ez az egyik, amivel szeretnénk a pici gyülekezeteknek, kicsi közösségeknek is egy nagy közösségi élményt adni. Lehet, hogy egy faluban összesen van 10-15 evangélikus, de ha ide eljönnek, akkor azt érzik, hogy mégiscsak vagyunk. A másik, ami ilyen missziói előrelépés, ez a bizonyos gyülekezetplántálás, amire utaltam Pestszentimre kapcsán. Fölismertük, hogy nem az a baj, ha kiszáradnak fák valahol. Az a baj, ha nem ültetünk helyettük újakat. Tehát nem az a tragédia, hogy valahol elfogynak, az is szomorú. Viszont az emberek nem eltűnnek, hanem sokszor átköltöznek, áttelepülnek, főleg a budapesti agglomeráció egy ilyen terület. Úgyhogy most elkezdtünk három plántálást párhuzamosan. A legelőbbre Imrén vagyunk, ahol már istentiszteleti hely is van, helyben lakó lelkész, lakás. A másik ilyen a soroksári, a XXIII. kerület, ahol szintén nem volt eddig evangélikus központ. Most vettünk egy épületet, egy lakóházat, azt alakítjuk át. Csabaiaknak ismerős Győri János Sámuel neve, mert szolgált itt valamikor. Ő az, aki ott most aktív nyugdíjasként végzi a gyülekezetplántálást. A harmadik izgalmas kihívás az Káposztásmegyer, ahol egy hatalmas lakótelep szívében szeretnénk egy evangélikus központot létrehozni. Ott is van már helybenlakó lelkész, aki ezt végzi. Tehát az a reménységünk, hogy miközben sajnos bizonyos helyeken leépül a gyülekezeti élet, máshol viszont fölépülnek az új közösségek. Ez jelenti azt, hogy az egyház nem elhal, hanem bizonyos új hajtásokkal tovább él.
– Vagy esetleg az új kihívásoknak megfelelően válaszol a modern kor kérdéseire. Ezek között talán a tömegkommunikáció az egyik fontos kérdés. Egyre több olyan eszköz van a kezünkben, amivel új módon lehet elérni az egyháztagokat, vagy az egyháztól távol élőket. Mennyire tud élni ezzel az egyház? Ön a püspöki szolgálata előtt a médiamunkáért is felelős volt.
– Igen, én annak idején a klasszikus rádiómissziós vonalon indultam. Most már tudom, hogy ennél vannak korszerűbb eszközök. Most tanulom én is a fiatal kollégáktól. Akik kimentek a gyülekezetplántálásba, mondták, hogy az egy régi módszer, amit én gondolok, a szórólapok, meg plakátok. Facebook-hálózatot kell kiépíteni, és akkor pillanatok alatt lehet az embereket informálni, mozgósítani. Tehát ezt próbáljuk hasznosítani. Azért annyira vagyok még konzervatív jó értelemben talán, hogy nem hiszem, hogy bármi pótolja a személyes kommunikációt. Mindig arra bíztatom a fiatal lelkészinket, hogy jó, használja az internetet, a közösségi médiát, de azért ne higgye, hogy ez pótolja azt, hogy az emberekre rányissa az ajtót. Ha beengednek, beszélgess velük, nézz a szemükbe. Hallgasd meg őket. Vagy ha nem sikerül személyesen, legalább telefonon. Mert az is egy kicsit több, mint hogyha csak interneten kommunikál. Hallom a hangját, hallom, hogy éppen milyen hangulatban van. Nagyon fontosnak érzem a személyes kommunikációt. Nem szabad azért a tömegkommunikációba eltűnjön az ember, akivel szemtől szembe tudok kommunikálni.
– A személyes megszólításnak egy nagyon megható mozzanatát villantotta fel, amikor Péter apostol példáját hozta fel, akitől Jézus azt kérdezte, hogy szeretsz-e engem. És Ön, mint távoli névrokon szintén magáénak érezte ezt a kérdést. Most az Ön utódja is hasonló módon teheti fel a kérdést magának, hiszen Kondor Péter lesz az Ön utódja a püspöki székben. Jelenthet ez egyfajta folytonosságot?
– Ez érdekes, mert korábban viszonylag kevés Péter püspökről tudok evangélikus egyházon belül. A katolikus testvéreknél ugye ott van Erdő Péter. Mindig mosolygok, mikor hallom, hogy imádkoznak a misén Péter püspökért. Nálunk ez nem annyira bevett név evangélikus vonalon, de most ténylegesen úgy adódik, hogy – tréfásan – van Péter.1 és Péter.2. Új modellként fut ki Péter, és van a nullszéria, ugye Simon Péter, akire utaltál. Érdekes módon talán ez sem véletlen, de most pünkösd hétfőn – amikor majd elköszönök az egyházkerület népétől az említett missziói napon a sportkastélyban Pestszentimrén – pont az az ige, hogy ti kinek mondotok engem, kérdezi Jézus a tanítványait, és Péter az aki kimondja, hogy te vagy a Krisztus, az élő Isten fia, és akkor kap egy bizonyos mandátumot, küldetést is Jézustól. Tehát nyilvánvaló, hogy ez egy izgalmas örökség, a Péteri örökség. Beleértve, hogy Péter életében is voltak hullámvölgyek, bukások, de talpra állás is. Én azért is választottam ezt az igét, ami még a pásztorbotomba is aztán belevésetett, hogy legeltesd és őrizd az én juhaimat. Nagyon fontos, hogy a juhok, vagyis a ránk bízott emberek nem a mi tulajdonaink. Ha egy lelkész azt mondja, híveim, ezt vagy azt csinálják, az félrebeszél, mert nem az ő hívei – legalábbis remélem, hanem az Úrjézusé. Tehát nekem ez az ige ez tényleg egy életre szóló iránymutatás, és gondolom, hogy a kedves utódom számára is ez a név bizonyos szempontból elkötelezés, örökség, és kihívás.
– Ez az elhívás és útra-indítás gondolom a püspöki szolgálat után is megmarad, hiszen a lelkészi szolgálattól azért nem köszön el. Milyen tevékenységek, milyen feladatok várnak Önre a nyugdíjas évek alatt?
– Igen, ezt sokan kérdezik, és általában csak azt tudom mondani, hogy nyitott vagyok. Örülnék, ha a missziói vonalon is esetleg újra tudnék aktívabb lenni. Akár a rádiómisszióban, hiszen most Budapest környékén is van már egy protestáns rádió, illetve működik a rádiómissziós központ, és mit ad Isten, pont a XVI. kerületben találtunk egy otthont, ahova költözünk majd hamarosan. Tehát nem is leszek messze a korábbi szolgálati helyemtől. Abban is bízom, hogy abban a kerületben több helyen folyik gyülekezetépítés, Mátyásföldön, Árpádföldön. Tehát talán ott is tudok segíteni a kollégának. De szeretem a sajtómunkát, az írást is, úgyhogy én nem hiszem, hogy munkanélküli leszek. Bízom benne, hogy az Úristen tud még használni.
– Mi lesz az a fő tanulság, amit át lehet adni örökségként az utódpüspöknek?
– A mérleg, amit most többször föl kellett már állítanom, az ellentmondásos. Ha a gyülekezetek lélekszámát nézem, akkor sajnos fogytunk, ezt őszintén el kell mondani. Ez nem meglepő, az egész ország lakossága fogy. Ugyanakkor azért kell látni azt a pozitív tendenciát, amiben éppen ez a régió is elől jár, hogy az intézmények számában viszont nagymértékben gyarapodtunk, gazdagodtunk. Amikor idekerültem ebbe a kerületbe, akkor itt még csak egy gimnázium volt, és ez is hatalmas dolognak számított. Aztán sikerült a kollégiumot átvenni, aztán kiépült az óvoda, általános iskola. Tehát a teljes oktatási spektrum. De ha Békés megyében körbenézünk, Szarvason, Orosházán, Mezőberénybe, Tótkomlóson sok oktatási intézménnyel gazdagodtunk, ami azt jelenti, hogy jóval több fiatalt érünk el így, mint korábban a hagyományos gyülekezeti keretek között. Erre még rásegít az iskolai hitoktatás, ami ugyancsak nagy lehetőség. A mérleg az olyan tehát, hogy nem lehet győzelmi jelentéssel elköszönnöm, azt hirdetni, hogy itt most győztünk. De azt sem szabad gondolni, hogy dühös hangulatban vagyunk, mert azt hiszem, hogy az egyik oldalon az Úristen lehet, hogy valamit lezár, másik oldalon nyit újabb kapukat. Ezt a saját életemre nézve is így látom. Itt most egy bizonyos szolgálati szakasz lezárul. Mondjuk, a püspöki címet az ember nem veszíti el nyugdíjasként sem. Nyugdíjas püspökként szolgálhatok tovább, és biztosan nyílnak új kapuk. Ez igaz egyéni életre éppúgy, mint az egyház egész életére.
– Ezekhez az új utakhoz akkor nagyon jó egészséget, és Isten gazdag áldásait kívánom.
– Én pedig köszönöm azt a sok szeretetet, amit kaptunk itt Békéscsabán, ahol ezen a jaminai ünnepen is jó volt most együtt lenni.
