– Az emberfia mondjuk a Balatonban maximum néhány kilométert vízibiciklizik, kenuzik, úszómatracozik stb. De milyen elszántság kell ahhoz, hogy körbevitorlázza a földet?
– Ez mind, amit felsorolt. Csak én mindig gyorsan léptem előre. Mert, ha valami már megtörtént, akkor új célt kerestem. A fiatal sportemberek általában mindig is nagy kalandvágyók. Ráadásul egy bezárt világban éltünk, ahol folyton azt éreztük, hogy menni kell. Eleinte majdnem mindegy volt, hogy Afrika vagy a tengerek felé, aztán később az olvasmányaim elvittek az óceán irányába.
– A Jack London könyvek?
– Tőle természetesen mindent elolvastam, majd jöttek Francis Chichester, a tengeri élményeiről megírt könyvek.
– Nagy szívfájdalma, hogy Magyarországnak nincs tengere?
– Nem különösen izgat, mert tengere az emberiségnek van. A tenger mindenkié, legfeljebb egy adott ország próbál uralkodni fölötte. Mindig is azt éreztem, hogy nekem annyi közöm és jogom van a tengerhez, mint bárki másnak.
– Az első nagy utazása 1985-ben kezdődött; emlékszem nagyon sokan tudósítottak róla.
– A Szent Jupát útja akkor kezdődött, de inkább akkor lettünk érdekesek, amikor 1987-ben hazajöttünk.
– Amikor megérkezett – ugye a jó kétéves útról –, a közvetlen környezete milyen változást vett észre magán?
– Az édesanyám teljesen más világban szocializálódott, nem is értette, mit csinál a fia. A környezetem dettó. Szabad emberként jöttem haza. Amúgy érdekes, nem jellemző rám a honvágy, inkább kulturális okok miatt élek a mai napig itthon.
Továbbá az utazásimnak technokrata magyarázata is volt: érdekelnek a hajók, a követhető fejlesztések, a technikával való folyamatos lépéstartás stb. és ezek nagyon is beszippantják az embert. Mindez számomra a mai napig is egy fontos világ, féllélekkel most is ott élek az óceánparton.
– Ezért is lehetett sok ember számára furcsa, hogy 2016-ban eldöntötte, soha többet nem indul el.
– Ezt azóta is tartom. Két dolgot kell tudomásul venni: egyrészt itthon van a családom, akiktől évtizedeken keresztül maximális támogatást kaptam. Majd egyszer csak azt mondták a gyerekeim és feleségem is: „Elfáradtunk, elég volt. Te még lehet, hogy mennél, de mi ezt már nem szeretnénk itt a hátországban megélni”. Mindezt tudomásul vettem.
Ugyanakkor pedig eljött az idő, hogy lejárt az a kor, amikor az ember még mindenre alkalmas. Sokáig szerencsétlenkedhetnék még hibát-hibára halmozva. Amikor az ember a végletekig kimeríti magát, akkor a szervezet ezt regenerálja: bírja vagy összeomlik. Évekkel ezelőtt még tudtam, hogy mindent kibírok, de ma már nem vagyok benne biztos. És ha ez így van, akkor már nem szabad belefogni.
– Jó évtizede egy rádióriportban azt hallottam, hogy egy kisfiú és a szülei évekig hajóztak a tengeren. A hajón rengeteg könyv volt, sokat foglalkoztam vele. Majd hetedikes korában a „szárazföldön” levizsgázott és egy valódi iskolába került; nagyon szépen tanult.
– Ebben nem hiszek. Az teljesen egyénfüggő, hogy ki milyen környezetben nevelkedik. Mert lehet, hogy egyazon helyen egy széleslátókörű ember lesz, vagy megmarad egy egyszerű négybites lénynek. Nem hiszem, hogy valaki egy hajóban elszigetelve bölcsebbé válna, mint a társadalomban.
Kell azonban a társadalom és az összes tapasztalás, és kell az is, amikor az ember magára marad, saját magával ismerkedik. Az utóbbiban hiszek, mert én is sokat voltam egyedül, és vallom, hogy a világ filozófiai megismerése a magunkra utaltságból fakad. De hát nyolcmilliárdan élünk a földön, mindenki másképp él és ettől színes a világ. Az én pályám ez volt, és nagyon szerencsés vagyok, mert egy olyan utat jártam, amit én akartam, más pedig mást.
