Már tavasszal megtanultuk, hogy nem fogunk kezet, és hogy – azok kivételével, akikkel együtt lakunk – lehetőleg nem érintünk meg, nem ölelünk át senkit sem.
Pedig az érintés, az ölelés, akár mi ölelünk, akár bennünket ölelnek, a testünket, lelkünket is átjárja: megnyugtatja felborzolt idegeinket, enyhíti a fájdalmat és még a gyógyulást is segíti. Olyan létfontosságú az életünkben, amit nem lehet mással pótolni.
Éppen ezért többen megpróbálkoztak azzal, hogy valamilyen biztonságosabb formában visszacsempésszék ezt a mindennapokba. Láthattunk képeket, videókat arról, hogy kórházakban, idősek otthonaiban „ölelkezőkapukat” készítettek, amelyeken keresztül végre megölelhették egymást a nagyszülők és unokák, a betegek és hozzátartozóik. Gondolták volna, bő egy évvel ezelőtt, hogy annak is örülünk majd, ha egy fólián keresztül megérinthetjük azt, akit szeretünk, vagy hogy az is boldoggá tesz, ha csak az ablaka alatt állva beszélhetünk vele?
Azt pedig elképzelni is nehéz, mennyire hiányozhat most az érintés, az ölelés például azoknak az idős embereknek, akikhez nem nyithatnak be a gyerekeik, unokáik, akiket nem látogathatnak meg a szeretteik, vagy hogy mit érezhetnek most azok, akik már nagyon sérülékenyek és betegek...
Karácsony van! Ha fizikailag nem is lehetünk jelen, és ölelkezőkapuk sincsenek a segítségünkre, legalább telefonon vagy az online felületeken mondjuk el szeretteinknek, amíg lehet, hogy milyen fontosak nekünk. És amint újból meg lehet látogatni, meg lehet érinteni őket, gondoljunk vissza erre a karácsonyra, a vágyott és meg nem kapott érintésekre, ölelésekre. Lesz mit pótolnunk jövőre!
