Már amennyiben intézménynek lehet nevezni, hogy a nagy (értsd: a Disney által még nem bekebelezett) Egyesült Államokbeli filmstúdiók éppen mely divatok szerint játszanak biztonsági játékot. De ha már intézmény: Christopher Nolan direktorként egyszerre intézmény és biztonsági játék is, akinek a neve önmagában garancia a… nos, hogy mire garancia, arra még visszatérünk.
Van itt ugyanis egy apróság, az a bizonyos alapmű. Az egyszerűség kedvéért nevezzük Homérosz Odüsszeiájának, amely a brit rendező legújabb, gigantikus vállalása volt. Réges régi szakmai vita, hogy Homérosz egyáltalán létezett-e, s ha igen, tényleg ő írta-e az Íliászt és az Odüsszeiát, hiszen a művek nagyon hosszú ideig csupán szóbeli tételként léteztek. Konszenzus abban az értelemben mindenképp létezik, hogy – bizonyos szövegbeli inkonzisztenciák dacára – remekművekről van szó, még ha az auteur kiléte kérdéses is. A 2026-os Odüsszeia esetében azonban nem kérdés a szerző, hiszen ízig-vérig Nolan-mozit látunk. (S mert majd háromezer éves műről van szó, a spoliereket talán zárójelbe tehetjük.)
Ithaka királya, a leleményes Odüsszeusz (Matt Damon) ezúttal is megjárja a hadak élén Trója ostromát, mi több, a faló cselének ötlete is tőle származik, mely végül a városlakók végzete lett – s mint ebben a Nolantől megszokott módon nem lineáris felépítésű filmben is látjuk, valahol Odüsszeuszé is. A győzelmet követően a háborús hős hazahajózna, ám saját és emberei sorsát inkább a szélre és a jó szerencsére bízza, mintsem a Bahart ajánlásaira, no meg az elemi nautikára. Így aztán különböző, ismeretlen helyeken kötnek ki – felbőszítve többek között Poszeidón tengeristent –, míg végül Odüsszeusz egymaga vetődik hajója roncsaival Ogügié szigetére, ahol Kalüpszó (Charlize Theron) nimfa vendégszeretetét kénytelen élvezni, csaknem hét éven át. Eközben Odüsszeusz feleségét, Pénelopét (Anne Hathaway) kérők hada ostromolja odahaza, minthogy a vének szerint a jó király biztosan nem tér már vissza, a trón pedig nem maradhat üres. Télemakhosz (Tom Holland), Odüsszeusz és Pénelopé fia a trónt elfoglalni még nem kész, de nem is hiszi, hogy apja meghalt, így hát a veszéllyel dacolva Odüsszeusz felkeresésére indul.
Nolan ismét a jól ismert toposzaival bélelte ki az általa jegyzett forgatókönyvet: apa-gyermek kapcsolat, hűség, utazás, hazatérés. Időtlen témák, a megközelítés tehát elméletben szerencsés elegyet alkotott az alapanyaggal. Azért csak elméletben, mert egy több ezer éves, az egyetemes irodalom egyik csúcsteljesítményének tartott eposz találkozása egy mégoly elismert szerzői filmessel, mint Nolan, minimum rizikós. Nyilván senki nem várt szolgai adaptációt, de akkor mit? Hisz a 2026-os Odüsszeia abszolút tele van nolanizmusokkal: már maga a név, de a plakát, a képi világ, a zenehasználat mind-mind beindítja a pavlovi reflexeket, amely miatt tömegek tódulnak a mozikba, a film pedig már most behozta a gyártási költségeit. Mi tehát a gond?
Forrás: Universal Studios
Szerény véleményem szerint az Odüsszeia jobb Nolan-film, mint amilyen adaptáció, de a rendező saját filmjei között inkább az alsó harmadban rugdossa a pöttyöst. Nolan minimum a 2008-as A sötét lovag c. Batman-mozi óta nagy játékos hollywoodban, de legkésőbb a 2010-es Eredet minden kétséget eloszlatott a tekintetben, hogy Spielberg után is van élet a minőségi blockbusterek terén. (Bennem azért Denis Villeneuve is tartja a lelket.) Természetesen nem az Odüsszeia az első adaptációja, de mindenképp a leggrandiózusabb, és nem csupán az alapmű időtlensége miatt. A Homérosznak tulajdonított eposz időtlensége ugyanis éppen azon erényeken nyugszik, amelyekkel a kortárs alkotók nem tudnak (rosszabb esetben nem akarnak) mit kezdeni. Csak nézzük meg, milyen filmek, sorozatok, regények árasztják el a fősodratú médiát. Nézzük meg, mit gondol Hollywood a hazaszeretetről, a bajtársiasságról, a hűségről. Na most, értem, hogy ez eddig úgy hangzik, mint egy boomer-testámentom, de akkor tessenek elolvasni az Odüsszeiát, és aztán beszéljünk. Persze nem arról van szó, hogy ne lenne olyan pontja az eposznak, amiről ma már máshogy gondolkodunk, de személy szerint kevés szót gyűlölök annyira, mint a „meghaladott” kifejezést. Számomra ezért volt nagy kérdés, hogy az általam egyébként az egyik legnagyobb élő rendezőnek tartott Nolan hogyan interpretál egy uszkve 2500 éves textust és az abból kiolvasható értékeket.
Az Odüsszeia mint eposz ugyanis bár időtlen, de jelenleg nem időszerű. Az Odüsszeia mint film ugyanakkor abszolút időszerű, de sosem lesz időtlen. (Ellentétben például Peter Jackson A gyűrűk ura-trilógiájával, ami szvsz az 1959-es Ben-Hur mellett a valaha volt legjobb adaptáció.) Nem azért nem marad időtlen, mert Szép Helénát Lupita Nyong'o fekete színésznő alakítja, nem azért mert Nolan Elliot Page transznemű színészt castingolta egy közepesen fontos szerepre (ami ráadásul nem is létezik az eposzban) és nem is azért, mert Anne Hathaway Mérő Verát idéző feminista fejmosást tart szegény Télemakhosznak. A két szereplőválasztás okozta egyébként azt a hatalmas felhördülést, amit a bevezetőben említettem, de ezen kreatív döntések miatt a film csupán csak korszerű. Nolan Odüsszeiája időszerű attól lett, amit az emlékezetről, az ember és a transzcendes viszonyáról és a civilizáció alapjairól mond, és ezek esetében sajnos kompromisszumot kötött a korszellemmel. Nolan Odüsszeusza háborús bűnösnek tartja magát, aki előbb követett el ember- mint istenkáromlást. Hübrisze több mint drámai vétség, de bűnbánata az emberhez szól (Zeusz sokat emlegetett törvénye ide vagy oda), semmint a istenekhez, akik csak marginálisan jelennek meg a filmben. Hite emberhit, Odüsszeusz útja itt és most az istenhittől a humanista napnyugatig vezet – a szó legszorosabb értelmében.
Forrás: Universal Studios
Homérosz eposza nem szakrális textus persze, az adaptáció pedig mindig interpretáció is egyben, és ezzel semmi baj nincs. Nolant intézménynek és biztonsági játékosnak is neveztem – utóbbit nem pejoratív jelzőként használom –, hiszen a brit rendezőzseni igazi craftsman, és ezúttal is minden képkockán látszik, hogy a szívét-lelkét beletette a filmbe. Mégis, az összesen két katartikus (katarzis=megtisztulás) jelenetet kínáló, háromórás monstrum végén a vetítőteremből kitámolyogva nem azon járt az eszem, mikor nézhetem újra. Hanem hogy merre tart Nolan alkotói evolúciója, hogyan jutottunk el ehhez a filmhez és hogy hogyan fogom leírni azt a mondatot, amiről azt reméltem, nem kell: Kedves Christopher, ezt most nem szerettem!
