Christopher Nolan megkérdőjelezhetetlenül az egyik legfontosabb kortárs rendező és forgatókönyvíró. Neve immár több mint két évtizede jelent egyet a minőségi filmkészítéssel, a brit direktor ugyanis "rosszabb" pillanataiban is olyan alkotásokat tett le az asztalra, mint az Álmatlanság (Insomnia, 2002) vagy a Tenet (Tenet, 2020), amelyről itt olvashatnak bővebben. Nolan olyasmit volt képes ötvözni filmográfiájában, amely mind a nézőközönség, mind a kritikusok, mind a stúdiók körében bizalmat ébresztett és ébreszt a mai napig.
Amerikai istenek
Nolan 12. nagyjátékfilmje a Dunkirk (Dunkirk, 2017) után ismét a 20. század egyik legfontosabb, de kétségkívül a legtöbb áldozattal járó eseménysoránál időzik el. A II. világháború kimeríthetetlen téma a művészetek számára, legyen szó akár az irodalomról, a képző- vagy jelen esetben a filmművészetről. Nolan a Dunkirkben egy valószínűtlenül sikeres mentőakció történetét dolgozta fel, amely során több százerer szövetséges katonát mentettek ki a németek karmai közül Dunkerque városából (a film címe az angolos írásmódból ered), részben civil segítséggel – ez volt a Dinamó-hadművelet. A Dunkirk nemcsak a különböző, egyszerre zajló idősíkok sporadikussága miatt nem bírt valódi főszereplővel, de talán vállaltan sem csak egyvalaki nézőpontjából akarta bemutatni azt a katonai bravúrt, amelyet a hadművelet jelentett. Ezzel szemben az Oppenheimer már egyértelműen kijelöli protagonistáját (vagy antagonistáját, ez is helytálló olvasat lehet) J. Robert Oppenheimer személyében.
Nolan a Memento (Memento, 2000), az Álmatlanság és A tökéletes trükk (The Prestige, 2007) után ismét egy könyvet adaptált, a rá jellemző auteuri alapossággal és külön bejáratú koncepcióval. Kai Bird és Martin J. Sherwin Amerikai Prométheusz (American Prometheus, 2005) című életrajzi könyve máig a legjobbnak tartott biográfia Oppenheimer életéről, forgatókönyvvé viszont Nolan keze alatt vált. (Érdekesség, hogy a 12 eddigi film közül összesen hatot jegyzett Nolan egyedüli íróként, ezek közé tartozik jelen cikk tárgya is.) A film, ahogy maga a kötet is egészen a tudós fiatalkorától kezdve kíséri végig azt az életutat, amelynek egyfajta kulminációja lett az atombomba megépítése. Az persze örök kérdés, hogy felmenthetők-e a Manhattan-projektben részt vállaló tudósok, akik pontosan tudták, mi készül a kezük alatt, jóllehet őket elsősorban a megvalósíthatóság, a teoretikusból az empirikusba való átmentés érdekelte. Ez alól a projekt vezetője, Oppenheimer sem volt kivétel, és ahogy azt a filmben is látjuk, ő egy "szerkezetet" akart megépíteni, nem bombát, hangozzék bármily naivan is.
A naivitás ugyanakkor érezhetően jellemezte a kor tudósait, azokat legalábbis biztosan, akiket az Egyesült Államok meg tudott szerezni, hogy az atombomba körül bábáskodjanak. Tragikus figurák, függetlenül attól, hogy "termékük" egy még nagyobb tragédiával vált ekvivalenssé. Mind közül mégis maga az amerikai Prométheusz, Julius Robert Oppenheimer a legtragikusabb, aki mitológiai névadójához hasonlóan végül elnyerte büntetését, amiért az istenek tüzét megosztotta az emberiséggel.
A kép forrása: Universal Studios
Menthetetlen Manhattan
A film már a legelején élesen elválasztja azt a két nézőpontot (kezdetben eltérő idősíkot is jelölve), amely egyfelől Oppenheimeré (Cillian Murphy), másfelől pedig Lewis Strauss altengernagyé (Robert Downey Jr.), aki a haditengerészet képviselőjeként vállalt részt az amerikai atomenergia-bizottságban a II. világháború után. A képek hol színesben (Oppenheimer nézőpontja), hol fekete-fehérben (Strauss) peregnek. Először is azt láthatjuk, hogy a fiatal, zaklatottságában is zseniális Oppenheimer hogyan jut egyre feljebb a tudományos ranglétrán, majd hogyan kerül be a Manhattan-projektbe, innen pedig időről-időre átevezünk a háború utáni szenátusi meghallgatások idejére, amikor is a már kegyvesztett atomtudós kvázi boszorkánypere zajlik.
Oppenheimer már viszonylag ismert fizikusként keveredik kalandba a fiatal Jean Tatlockkal (Florence Pugh), aki hithű kommunistaként összeköti a tudóst számos balos amerikai gondolkodóval, nem egy közülük már akkor is a tudományos és művészeti élet meghatározó alakja volt. Ez a se veled-se nélküled kapcsolat aztán végigkíséri a fizikus egész életét, árnyékot vetve részben házasságára is, de legfőképpen tudományos munkájára. Már a 30-as 40-es évek Amerikájában sem volt feltétlenül életbiztosítás kommunista szimpatizánsnak lenni, főleg ha valaki magasabb körökben mozgott, az 50-es években ugyanez egyet jelentett az öngyilkossággal. Hiszen az 50-es években a Szovjetunió már nem szövetséges, hanem hidegháborús ellenfél volt, Joseph McCarthy szenátor hathatós fellépésével pedig tűzzel-vassal irtották az USA-ban azokat, akikre a gyanú vörös árnyéka vetült. A történet ezen vonulata mindvégig egyfajta feszültségi pontként érzékelhető, de igazán jelentőssé csak a film vége felé kezd válni, ahol a két sík összeér.
Az események középpontjában persze elsősorban az atombomba elkészítése áll. A töltetet az USA először a Harmadik Birodalom ellen szerette volna bevetni, majd amikor '45-ben ez szinte már okafogyottá vált a német hadigépezet megroppanása miatt, a még mindig aktív japánok ellen fordították, törlesztve részben Amerika egyetlen jelentős háborús veszteségéért, Pearl Harbor lebombázásáért. Nolan a filmet szerencsére nem pusztán egy atomellenes és úgy általában háborúellenes kiáltványnak írta meg, még ha többek között az is. Az Oppenheimer valóban a géniuszt mutatja be, márpedig ha volt rocksztárja az elméleti fizikának, akkor az ő volt.
A kép forrása: Universal Studios
Cillian Murphy ihletett játéka lehengerlő. A sokszor halálos ürességgel csillogó kék szemek önmagukban mesélnek, az ír színész pályafutásának egyértelmű csúcsa ez a főszerep. Murphy hatodik alkalommal dolgozott együtt Nolannel, ezidáig csak kisebb-nagyobb mellékszerepekben. A narcisztikus, rendkívül törékeny egójú, ezzel együtt mégis egyenes(nek ábrázolt) Oppenheimer valószerűtlen hős, aki legalább annyira saját vonalasságának, "nehézségének" áldozata, mint a történelem sodráé. A sokszor a fizikus képzeletének kaotikus mintáit is bemutató képsorok engem személy szerint Ron Howard 2001-es Egy csodálatos elme (A Beautiful Mind) című filmjére emlékeztettek. Minő véletlen, hogy ott is egy tudós, az egyébként súlyos mentális betegséggel küzdő John Nash (Russel Crowe) lát hasonló ábrákat a valóság szövetén. Az Oppenheimer szerencsére nem játszik rá jobban erre a vonulatra, amit látunk az a kőkemény valóság, némi írói szubjektummal kiegészítve.
A Manhattan-tervbe Leslie Groves tábornok (a kiváló Matt Damon) által bevont, majd a kutatás fejévé megtett Oppenheimer a 30-as, 40-es évek összes fontosabb tudósával találkozik – köztük a Haumann Máté alakította Szilárd Leóval –, jó részükkel együtt is dolgozik a Szentháromság-teszt megvalósulásáig. (Ez utóbbi Új-Mexikóban, a Jornada del Muerto sivatagban történt meg 1945. július 16-án, a napokban volt tehát a 78. évfordulója a tesztrobbantásnak.) A csúcspont ugyanakkor nem az egyébként rendkívül látványos teszt, nem is a Hirosimára (1945. augusztus 6.) és Nagaszakira (1945. augusztus 9.) ledobott bombák robbanása – melyek pusztítását rendkívül jó érzékkel nem mutatja meg a rendező, csak a felvételeket néző tudósok arcát –, hanem Lewis Strauss és Oppenheimer, világháború utáni meghallgatási, valamint kihallgatási jelenetei. Előbbi a kormány egyik kabinetjére pályázik, utóbbi pedig pusztán az igazat próbálja elmondani egy előre lejátszott ("elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet") meghallgatáson, melynek célja a tudós teljes hiteltelenítése, szakmai ellehetetlenítése. Ezt egyébként épp az a Lewis Strauss igyekezett elintézni, akit Oppenheimer korábban nem szándékoltan, de megszégyenített egy atomenergiaügyi meghallgatás során. A valódi antikommunista beállítódás, az atomháború kirobbanásától való félelem és a személyes előmenetel lehetősége mellett a személyes bosszú is ott áll Strauss haragja mögött, a film ugyanakkor az utolsó percekig képes újabb nyulakat előhúzni a cilinderből.
A kép forrása: Universal Studios
Szívükben bomba van
Nolan gyakran dolgozik együtt korábbi filmjei sztárjaival, stábtagjaival, ez alól az Oppenheimer sem kivétel. Az ugyanakkor egészen elképesztő, hogy új filmjéhez még a kisebb szerepekre is nemzetközi szupersztárokat sikerült megnyerni, elég csak Kenneth Branagh-ra (Niels Bohr) vagy Gary Oldmanre (Harry S. Truman elnök) gondolni. Az új Nolan-etüd technikai háttéréről annyit mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy javarészt IMAX-kamerákkal forgott, ezt talán még a mezei multiplexekben is lehet érzékelni: lenyűgőző, mozira tervezett a képi világ. Ami viszont magasan viszi a prímet a háttérmunka tekintetében, az a hangvágás, illetve maga a filmzene. A Tenet után Nolan ismét Ludwig Göranssonnal dolgozott együtt. A svéd komponista hátborzongató muzsikát pakolt Hoyte van Hoytema operatőr szuggesztív képei alá, aki egyébként a 2014-es Csillagok között (Interstellar) óta állandó fényképezője Nolannek.
A technikai kimunkáltság mindig is a Nolanverzum egyik legerősebb alapja volt, amely tulajdonképpen a nagy stúdiók számára is a blockbuster-kategória előszobája. Nolan ugyanakkor, bár scriptjei átgondoltsága, alapossága mindig is jellemző volt, most a párbeszédekkel is szintet lépett. Oppenheimer Jean Tatlockkal vagy Groves tábornokkal folytatott diskurzusait, illetve Strauss filmvégi, zaklatott vitáit hallgatva az az ember érzése, hogy ez a film minden tekintetben egy mesterkurzus. Az Oppenheimert tanítani fogják! És persze ehhez kellenek a színészek is, akik közül a többség még epizodistaként is emlékezeteset játszik, ilyen példul a már említett Oldman, de Alden Ehrenreich, David Krumholtz vagy Josh Hartnett is. A főszereplő Murphy és Downey Jr. mellett ugyanakkor mindenképpen ki kell emelni mind Florence Pugh-t, mind a Kitty Oppenheimert, a címszereplő feleségét alakító Emily Bluntot. Félelmetes, amit ez a két nő művelt, bár utóbbi a több játékidőnek köszönhetően nyilván hangsúlyosabb.
Nolan ma már ott tart, hogy nemcsak a stúdiók versengnek a kegyeiért (a Warner Bros. szégyenteljes üzletpolitikája miatt Nolan szakított a céggel a Tenet után, az Oppenheimer már a Universalnál készült), de a színészek is; mással nehéz magyarázni, hogy a szokásos gázsik feléért, inkább harmadáért vállaltak el egyesek miniszerepeket, csak hogy benne lehessenek ebben a mesterműben.
A kép forrása: Universal Pictures
Világok pusztítója
A szanszkritül is tudó Robert Oppenheimer kedves olvasmánya, a Baghavad-gíta hindu szent könyv híres sora kétszer is visszaköszön a filmben: egyszer egy, a Jeannel folytatott első aktus során (ha tetszik, ez volt a kis halál), a második viszont már a Szentháromság-teszt után. "Én lettem a halál, a világok pusztítója", mondja magáról az atombomba atyja, akit azonban Truman elnök felment a felelősség alól egy rendkívül kellemetlen beszélgetés során. Az amerikai Prométheuszt az különbözteti meg a mitologikustól, hogy megbánta a tűz ellopását. Nem Zeusz büntetése, hanem amiatt, amit az emberek a tűzzel tettek. És bár Oppenheimer először az emberektől is elnyeri büntetését – erről szólnak a meghallgatások, majd a teljes mellőzés –, végül, idősebb korában a gratulációk, a kortársak elismerő vállveregetései, egykori ellenfelek meleg kézfogásai közepette jön rá: nincs annál nagyobb megtorlás, ha valakit azért ismernek el, amit ő maga már megbánt. Létezhet-e pusztítóbb rehabilitáció? Ezt a kérdést teszi fel Nolan filmje, méghozzá úgy, hogy nem tör pálcát sem a tudomány, sem a tudós felett.
Megterhelő opusz lett az Oppenheimer. Nemcsak a hossza, de a téma feldolgozása miatt is, ráadásul az orosz-ukrán háború kapcsán talán mi is folyamatosan a fejünk felett érezzük Damoklész kardját. És miközben félőrült (vagy tán egészen az) diktátorok ujja remeg a nukleáris töltetű rakéták indítógombján, mi, akiknek a kezébe "nem adatott hatalom", ülünk, várunk és reménykedünk, hogy legközelebb nem azt nevezzük majd istennek, aki mindent képes elpusztítani, hanem azt, aki a romokból is tud életet alkotni.
