Két ellenség morzsolja fel az erdélyi székelyeket és magyarokat: a már megszokott román atyafiakon kívül a szovjet megszállók is a nyakukra ülnek. Az ember (és a hatalom) természete nem változik: a tömegből kiemelt (nem pedig kiemelkedett!) vezér ugyanúgy húst akar enni, és ugyanúgy pálinkát kíván a torka, ahogyan előtte a grófé, így hát gyorsan megtalálja Tánczos Csuda Mózsit (Tege Antal), hogy uradalmi vadőr helyett immár „csertifikátos” vadőr legyen, és őzet, vadrucát szállítson a szovjet Dombi elvtársnak (Bartus Gyula Jászai Mari-díjas Érdemes művész). A megbízatáshoz puska ugyan nem jár, de szerencsére főhősünket nem ejtették a feje lágyára, és a Tizenhárom almafából már megismert túlélőösztöne ismét működésbe lép.
Tánczos Csuda Mózsi magától lesz vezető, mert nem tudja elviselni az igazságtalanságot, nem tud veszteg és csöndben maradni. Már az első jelentben meghalhatna, de kibeszéli magát a veszélyes helyzetekből, máskor csak a szerencse menti meg az életét. Tánczos világvesztésben él, hiszen az első világháború előtti normák rég nem érvényesek, fokozatosan felmorzsolják nemcsak a fajtája, hanem a saját földjét is, végül nem marad más neki eszközül, csak a saját teste és lelke.
Az ellenség soraiban is vannak jó emberek, akik segítenek Mózsinak, ha nem tevőlegesen, akkor legalább tanáccsal. Az ő erejüket használja ki hősünk, hogy megszabaduljon szorult helyzetéből: ráébreszti őket, hogy segítségükre tud lenni saját céljaik elérésében. A szovjet elvtársnak nem kell Szibériába mennie, de szervezőkészségéért elismerik, a dobrudzsai táborparancsnok pedig kicsit jobb embernek érezheti magát. Mózsi motiválja, sőt manipulálja ezeket az embereket, a tények célszerű csoportosításával, népmesei hősök módjára becsapja a hatalmasokat és talpnyalóikat.
A főhős nemcsak magáért felelős, hanem a családjáért is: a felnövekvő kicsi Mózsiért, aki a munkatábor helyett a törvényen kívüli életet választja a hegyekben, a helyén tud maradni, és vélhetően ugyanazt a magatartásformát választja, amit az apja. Az előadás végpontján Tánczos Csuda Mózes eposzi hőssé magasztosul, olyannyira, hogy elfelejtjük: egy szögesdróttal körülvett munkatáborban van, ahonnan nehéz vagy egyáltalában lehetetlen megszabadulni, és a mocsárba ültetett almafa sem fog teremni soha.
Több színészi csúcsteljesítményt látunk az előadásban: a Tánczost alakító Tege Antal a darab két felvonásában egyáltalán nem hagyja el a színpadot, alakítása végig megélt és hiteles, úgy játssza ezt a fizikálisan is megterhelő szerepet, hogy egy pillanatig sem veszítjük el az érdeklődésünket. A hatalmaskodásában is megfélemlített Dombi elvtársat és Tarpojánt, a fásult dobrudzsai táborparancsnokot játszó Bartus Gyula nagyszerűen kettéválasztja a két elnyomó karaktert, hasonlóságuk mellett mindkettő egyénített szereplő. Harmadiknak az első felvonás jegyzőjét alakító Czitor Attilát kell kiemelni, aki a mellékszerepet is teljes odaadással tölti meg.
Kiss József rendezése megtartotta a Tizenhárom almafa jelképiségét, Igaz-Juhász Katalin korban és stílusban tartott jelmezeit, Horesnyi Balázs pástszínpadát, de a látvány egyszerűbb és letisztultabb lett, a jelenetek alaphangját Cári Tibor zenéje adja meg. Az előadás úgy rajzol képet az elnyomásról, a szocializmusról, hogy távolabb kerül Wass Albert Amerikából zengő pátoszától, és nem érezzük azt, hogy tanmesét látnánk. Az első felvonás kifejezetten mulatságos, a második azonban sötétebb színeket fest.
Kamaradarabhoz képest sok szereplőt szólít színpadra az előadás, még úgy is, hogy a feleséget és a két fiút játszó színészen kívül mindenki két vagy több szerepet alakít: nézőink az évadot méltóképpen nyitó, érdekes előadásban Liszi Melindát, Jancsik Ferencet, Szőke Pált, Tomanek Gábort, Csurulya Csongort, Szabó Zoltánt, Kopanyicza Andrást, Balázsi Róbertet, Lévai Attilát, Borák Pétert, Kintner Nikolettet, Mlinár Pál Bencét vagy Mlinár Balázst, Korom Gábort és Csipke Sándort láthatják.
Szilágyiné Szabó Ágnes
