Izgalmas előadás készül a Békéscsabai Jókai Színházban 2018. december elsejére. Rákosi Viktor regénye, az Elnémult harangok a huszadik század első felében bestseller volt, színházi változatát évtizedekig játszották, 1945 után betiltották, filmadaptációit megsemmisítették. Most - Erdély Magyarországtól való elszakadásának és a Román Királysághoz csatlakozásának 100. évfordulójára - Nemlaha György átdolgozásában kerül a darab újra színpadra. Az előadást rendező Pataki Andrással a szerelmi és történelmi dráma kalandos előéletéről, üzenetéről és a méltóságteljes emlékezésről beszélgettünk.
– Miben különbözik a régiektől Rákosi Viktor regényének új színpadi adaptációja?
– Nemlaha György újságíró, író ötlete alapján került műsorra Békéscsabán a színpadi változat. Az alapregény 1903-ban jelent meg, és akkor előrevetítette az Osztrák Magyar Monarchiában való királyi magyarországi létezésnek valamifajta dekadens végkifejletét. Ez a 17-18 évvel később megtörténő országromlás a mindenki által ismert magyar nemzeti tragédiába torkollott. A regény alapján készült színpadi játékról Ady Endre írt egy nagyon érdekes kritikát 1905-ben a Budapesti Naplóban, ami azért elgondolkodtató, mert rámutat az akkori feldolgozás népszínműves, helyenként kikapcsoló, szórakoztató funkciókkal is ellátott megoldására, rendszerére. Ady kritikáját a mai színpadra állításnál azért használtuk, hogy elkerüljük azokat a feltehetően jogos észrevételeket, amelyeket Ady Endre az akkori adaptáció kapcsán megfogalmazott.
– Az Elnémult harangokból filmet is forgattak, 1922-ben és 1942-ben.
– Az utóbbiban, amit láttam, a regény tulajdonképpen a film kiindulási pontja, helyenként átírták az akkori kor történelmi, politikai üzenetének megfelelően, tehát az is egyfajta átdolgozás, mai szemmel nagyon naiv és ábrándos felfogásban. Nemlaha György figyelembe vette a korábbi színházi feldolgozásokat és nyilvánvalóan az alapregényt is, ezt a szövegkönyvet és az alapregényt felhasználva alakítottuk ki Katona Imre dramaturggal azt a végleges változatot, amelyből a mostani előadás, száz évvel az események után színpadra kerül.
– Nem akármilyen eseményekről van szó, hanem arról, hogy 1918. december 1-jén, Gyulafehérvárott a Román Nemzeti Tanács kinyilvánította Erdély elszakadását Magyarországtól és csatlakozását a Román Királysághoz.
– Pontosan. A produkció nyilván vet fel kérdéseket, például azt is, hogy konkrétan kinek öröm, kinek bánat ez a történelmi időszak. Ezen lehet ugyan meditálni, gondolkodni, de különösebben nem tartom lényegesnek, hogy fennakadjunk ezen a kérdésen. Az emlékezés asszociációs lehetőség mindenki számára, és a mi előadásunk nem akar senkit megsérteni. A regény felhasználásával egy történelmi korra tudunk reflektálni száz év távlatából, ami azt is eredményezi, hogy bizonyos elemek másképp történnek az előadásban, mint a regényben. A legfontosabb különbség az, hogy nálunk nem hal meg Simándy Pál teológus barátunk a darab végén, hanem imádkozva életben hagyjuk.
– Mi a célja ezzel a változtatással?
– Azt hiszem, ma már nem a regény tragikus végkicsengése, hanem inkább az érdekes, hogy az imádsággal, hittel telített élettel ez a kultúra száz év múltán is jelen van az elszakított területen, ami mindenképpen dimenziót, perspektívát nyit, reményt ad az embereknek. Az imádságba vetett hit, a kulturális gyökerek, a keresztény kulturális identitás a fennmaradás záloga. Ez az az üzenet, ami mentén ezt az előadást száz év távlatából újra lehet fogalmazni. Innentől kezdve nem napi sértettségek vagy politikai ügyek motiválják az embert alkotóként, hanem az a százéves történelmi tapasztalás, ami rendelkezésre áll nekünk, ellentétben Rákosival. Optimizmusra az adhat okot, hogy mindenfajta nehézség ellenére van jövőnk.
– Egy felemelő, katartikus élménnyel mindig jobb elengedni a közönséget, mint a főhős halálával.
– Nyilván ez is érdekes, de ha mi most elfelejtjük az eltelt száz évet, akkor miért is csináljuk meg ezt a bemutatót?! Minden színháznak, ennek is itt és most kell valami gondolatiságot, üzenetet, mondanivalót közvetítenie. Nem az alapregény megváltoztatásáról van szó, hanem a továbbgondolásáról annak a világnak, üzenetnek, amiről ez az egész történet szól. Azt szeretnénk, hogy a közösség erejébe vetett hit jöjjön le az előadásból. Annak van jövője, aki ismeri a saját múltját, kultúráját és akinek van mondanivalója. Közös gondolkodásra invitáljuk a nézőket, és nagyon remélem, hogy ez a téma utat talál a szívekhez, sikerül megérinteni a fiatal nézőket is. Lényegesnek tartom, hogy az ifjabb nemzedékek ismerjék meg a saját történelmünket, méghozzá ne a bemagolás szintjén, hanem érdeklődő és gondolkodó emberként.
– A színészeit arra figyelmeztette, hogy először meg kell érteni, mi történt, csak utána tudják felépíteni a karaktereket. Minden rendezésnél ilyen nagy hangsúlyt fektet a történelmi hitelességre?
– A rendezői munkásságom sajátja a mélyelemzés, amit komolyan szoktunk venni. Az adott történelmi helyzet világos megfogásához el kell kerülnünk azt, hogy klisékben gondolkodjunk, nem elégséges a wikipédiát olvasni a korszakról. Szükség van arra, hogy gazdasági, társadalompolitikai, szociális összefüggéseiben, akár történelem- és irodalomkritikai módszerek használatával mélyedjünk el az adott korszak feltárásában. Kizárólag a több irányú tudás adhatja nekünk a bölcsességet, ami mentén nem valamilyen elhamarkodott, öncélú ítéletalkotás, hanem a helyzet átfogó megértési szándéka vezérel bennünket. Ezért van szükség arra, hogy minden egyes történelmi szereplő a maga igazságát és logikáját kristálytisztán értse, felépítse, átélje. Megvan a román oldalnak is a maga logikája és érvrendszere, és ha onnan néznénk ezt az egész jelenséget, más lenne a megítélésünk bizonyos kérdések kapcsán. De ez nem jelenti azt, hogy a történelmi kiindulási pontunkat meg kéne hamisítani. Azoknál a népeknél, ahol saját történelmüket fantazmagóriák és hazugságok mentén kénytelenek tanulni, nagyon nagy nehézségek és problémák vannak, mert a valóság masszív dolog, az igazság objektív tényező.
Forrás: Békéscsabai Jókai Színház
