Persze Murphy törvénye működésbe lépett, a másik sor gyorsan haladt, a miénk pedig szinte alig. Lassan be is indultak a megjegyzések. Ki-ki a saját vérmérséklete szerint igyekezett feldolgozni ezt a helyzetet. Volt, aki nyugodtan nézelődött vagy böngészte a telefonját, mások a „mileszmármiértnemhaladunk” gyakori ismételgetésével igyekeztek csökkenteni a saját feszültségüket, vagy csak halkan zsörtölődtek. Volt, aki mérgesen utasította rendre azt, aki előrébb szeretett volna menni, más pedig húsz perc várakozás után inkább hazament.
Aztán jött egy idősödő úr, beállt szépen a sor végére, és szinte sóhajként szakadt ki belőle: Ugye milyen gyönyörű tavaszunk van? Hátranéztem, összemosolyogtunk, erre ő mondta tovább a magáét. Hogy ő már sok nehézségen van túl, és úgy sikerült túlélnie, hogy a humora nem hagyta el, és hogy elég sokat beszél. No persze nem otthon, mert ott „az asszony az úr”…
Ahogy mesélt, a mi sorunkban már mindnyájan őt néztük, mosolyogva hallgattuk a történeteit. Egyszer csak eszébe jutott, hogy ha már a jó levegőn vagyunk, akár mozoghatnánk is. Miért ne – gondoltam, és páran vele tartottunk. Karhajlítás, törzshajlítás, és mindez a gyógyszertár előtti sorban. Végül eszébe jutott, hogy énekelhetnénk is, éppen mérte fel a szólamokat. Mondtam, hogy altos vagyok – de ekkor rám került a sor…
Hogy utána lett-e az éneklésből valami, nem tudom. Megköszöntem neki, hogy felvidított, és hogy mosolygóssá tette az elhúzódó sorban állást. Aztán sietnem kellett tovább…
