Negyed tizenkettő. Tücsökciripelés hangja tölti be az éjszakát, ami keveredik a folyosó távolából érkező csecsemősírással. Egyedül ülök a szülészet várótermében, csendes magányomban a gondolataim próbálom rendezgetni, vagy elhessegetni, mert most ugyan kinek van kedve gondolkodni. Odabent ugyanis komoly munka folyik: világra kell segíteni a gyermekünket.
Már másodszor élem ezt át. Az elsőnél is császármetszést kellett végrehajtani, mert nem volt minden rendben. Most sincs minden rendben, és bár az ápolók, orvosok mind nagyon nyugodtak, azért érezzük mindannyian, hogy itt most nem magától értetődő az élet kezdete.
Fél tizenkettő. Néha kijön valaki megkérdezni ezt-azt. Az anya és apa foglalkozását például. Hogy miért, arra csak egyet tudok tippelni: hogy érezzem, nem feledkeztek meg rólam időközben. Nehezen mozdul az idő. Legyen már holnap.
Ma még dolgozni voltam, ma még intéztem az ügyes-bajos dolgaimat, de holnaptól annak a csöppségnek akarok élni, akire úgy vártunk és készültünk. Legyen vége ennek a napnak. Jöjjön már az éjfél.
Holnaptól minden más lesz. Új apuka leszek, a gyerekeimből testvérek, a családunkból nagycsalád. Elmúlik ez a nap, mintha soha nem is lett volna. Eljön az éjfél, és új időszámítás kezdődik.
De addig még van vagy húsz perc. Mintha húsz évet mondtam volna. Mi zajlik vajon az ajtók mögött? Talán nem is akarom tudni, inkább csak legyünk túl rajta már.
Még mindig nincs háromnegyed se. Mintha a múlt nem akarna elengedni. Ragaszkodik hozzám, pedig nekem mennem kell. Hívnak, várnak, számítanak rám, szükségük van arra, amit adni tudok. Én pedig egészen oda akarom adni magam, mert az én életem ezzel a mai nappal úgyis véget ér. Még néhány perc, és elmúlok mindazzal együtt, amit rövidlátó akarattal el akartam érni vagy meg akartam szerezni magamnak. Holnaptól én már nem leszek fontos.
Még tíz perc. Máskor ez az idő semmire sem elég. Most viszont csak ennyi van hátra már belőlem. Lassan átkerülök abba a pici babába, akinek hősies küzdelmet kell most vívnia azért, hogy kívül kerüljön Anya hasán, és felsírjon. Bár odaadhatnám ezt a tíz percet is, csak hogy ez minél hamarabb sikerüljön!
De még mindig csak 23 óra 53. Egyáltalán jár ez az óra? Mintha csak nekem lenne fontos, hogy haladjon az idő.
A következő mondatot azonban nem tudom leírni, mert egyszer csak nyílik az ajtó, és gratulálnak. Hirtelen nem is értem, hogy mihez. Aztán bemegyünk egy terembe, ahol ott fekszik egy aprócska valaki, akit még sosem láttam, mégis ismerősnek tűnik. Nyugodtan pihen a fekhelyén, láthatóan minden rendben. Az órámra pillantok: épp most van éjfél. Épp most.
Az adatlap szerint 23 óra 49 perckor érkezett meg. Hát mégis sikerült odaadni neki azt a tíz percet!
Kisfiunk, Simon, Isten hozott! Legyen a többi is a tiéd!
