Kevés szó esik arról azonban, hogy 1981-ben még Müller Péter Sziámi is a csapat oszloposa volt. Akkoriban többek között az Európa Könyvkiadó székháza előtt egy olyan fotót akartak készíttetni magukról, hogy a kétméteres Müller Péter hajkoronája kitakarja a könyv szót. Ez azonban nem jött össze, mi több, hamarosan Sziámi kilépett, Menyhárt Jenő pedig néhány hetes apátiába esett. Szép lassan magára és a hangjára talált, és még jobb lett a Kiadó, mint valaha.
A Stég körül vagy 100 arc énekelte a csapat klasszikusait. A mellettem kódorgó-vándorló Boldog Gusztinak, aki vala’ a város legjobb pop(zene)fotósa volt, elmeséltem, Jenő anno a színművészeti rendezői szakára jelentkezett. Mivel azonban színtévesztő volt, már az első listán kiesett. Pedig hiába mondta a zsűrinek, hogy csak fekete-fehér filmeket akar forgatni. (Guszti bevallotta, ő is színtévesztő. Én be sem merem vallani.)
Jenő játszik – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Mindezt Para-Kovács Imre Amerika kiadó című könyvéből tudom. Illetve a több ezer sztoriból hirtelen még az jutott az eszembe, amikor Jenő Amerikában lakásokban takarított. Egyszer a U2 basszgitárosánál – még véletlenül sem mondta ki a nevét, de lehet, hogy nem is tudta, hogy Adam Clayton az arc – voltak, akinek a fürdőszobájában egy megrepedt csempekockát kellett kicserélni, mert este fogadás volt náluk. Tulajdonképpen a magyar punk kiröhögte a szalon írt.
A csabai muri előtt egy kicsit tartottam, hogy ha Jenővel valamiféle beszélgetést próbálnék kezdeményezni, akkor az kábé úgy sikerült volna, mint ahogy neki kétszer is az USA-ban Lou Reeddel, azaz sehogy. Ráadásul köztudott, Jenőék a nyolcvanas években derekasan alázták a sajtót. Állítólag Lou Reed sem vett rólu(n)k tudomást.
– Köszönjük, Hölgyeim és Uraim! Amikor legutóbb, tavaly itt voltunk, azt mondtam Önöknek, hogy hamarosan megjelenik az új lemezünk. De nem a levegőbe beszéltem, mert időközben meg is jelent… – mondta végre, kábé az ötödik szám után, mert addig csak megköszönte a tapsot.
Itt még piheg a bugi – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Egyebek mellett bírom, hogy magázza az embereket. A popzenében ez egyáltalán nem létezik. Ezt a közlésformát még Orszáczky Miklós, a Syrius frontja az 1960-as évek végén kezdte, idővel Földes Hobo László is felvette ezt a szokást, később Jenő is. A középső embernél ez azért hamis, mert, ha valaki egy Deák Bill számot kér, akkor Földes se perc alatt tegeződve ki kell magából.
A sok klasszikus mellett hatalmas erény volt Jenőtől, hogy a Turistát Bujdosó János (Bujdi), a gitáros énekelhette. Egy teljesen más ízt, mondhatni lírát adott a nótának, mégis meghagyva az erejét. „Egy turista mit tehet? Örül neki, hogy itt lehet...”. Bujdi egyébként Csabára hazajár, hiszen az utóbbi évtizedben vagy négyféle formációban is láthattuk. Azonfelül a Józsefváros Újság munkatársa; megesett, hogy Klubrádióban egy műsorban szerepelt a Drága Bolgár Úrral is. A Radics Béla – A megátkozott gitáros című moziról pedig egy tűpontos megsemmisítő kritikát írt.
„Csabai vagyok, nem turista” – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Menyhárt Jenő mellett, az enlített Bujdosó János, illetve Kálmán András, Herr Attila, (a nem) Gyenge Lajos muzsikált.
És álljon most itt a végén egy csabai kuriózum, még pedig egy helyi táncdalénekestől, aki úgy tűnik, nem csak Aradszky Lászlót, Korda Györgyöt vagy Szécsi Pált énekel.
– Az nagyon tetszett, hogy a Kiadónak ugyanaz a lendülete, mint 40 évvel ezelőtt. És ami nagyon érdekes volt, hogy nagyjából ugyanazokat az arcokat láthattuk magunk körül, mint akiket 40 éve. Persze már kicsit másképp néztek ki ősz hajjal, de még mindig ugyanazzal a lendülettel táncoltak. Igazándiból Jenő örökérvényű dalait még 40 év múlva is meg lehet hallgatni, lehet rájuk táncolni – mondta Johnny Moonlight, mint Európa Kiadó rajongó.
Galéria
