Boldog Guszti: Úgy látszik, bajusz nélkül elvesztem az arcom

Boldog Gusztáv Boldog Guszti természetvédelmi szakemberrel beszélgettem a minap, miközben a szabadkígyósi kastély körül sétáltunk. A nap sütött, a kutyák ugattak, a levelek zizegtek, mi meg tegeződtünk.

– Izgulsz?

– Miért?

– Mert, itt a sajtó.

– Ja, nagyon.

– Az tény, ha a kollégáimmal ha hip-hop a természetvédelemről vagy az állatokról szeretnénk anyagot készíteni, akkor mindig téged hívunk. Te pedig bármikor, még tótágast állva is rögtön válaszolsz.

– Ezt örömmel veszem. Amúgy a kollégáim közül többen is nyilatkozhatnának, de a hivatalos út egy kicsit körülményes, talán emiatt sokszor nem vállalják be. Nekem azonban megvan az a lehetőségem, hogy akár a Zöld Csütörtök Természetvédő Kör nevében, vagy magánemberként is nyilatkozhatok.  

– Valamikor egy ember szakmája után választották a vezetéknevet. De talán most is így van mindennapi beszédben, mert könnyebben be lehet azonosítani őket: Kutyaboltos Gyuri, Hentes Pista, Frontember Tomi… Te Fotós Guszti vagy Madaras Guszti vagy?

– A fényképész egy kicsit már megkopott, de régen élt Csabán egy kocsmai szleng: ha egy gyerek fotóstáskával jön a világra, akkor biztos én vagyok az apja. Szerencsére egy ilyenről sem tudok.

– Vagy, ha bajusszal születik. Mióta, úgy 32 éve ismerlek, mindig megvolt. Sosem vágattad le?

– Több évvel ezelőtt az egyik este olyan hangulatba kerültem, hogy levágtam. Másnap reggel, a még létező ifiházban épp kávéztam, amikor megjelent Mészáros Attila keresztkomán (szobrász, Csaba számos köztéri szobra a nevéhez fűződik – S. T.), ráköszöntem, majd zavartan pillogott felém, de nem fogadta a köszönésemet. Már kezdtem azt hinni, hogy valamivel megbántottam… és egyszer csak leesett neki, hogy én vagyok a köszöngetős ember. Úgy látszik, bajusz nélkül elvesztem az arcom.

– Tehát a fényképész kikopott, de nem hívnak Madarász Gusztinak?

– Volt, hogy szimplán Madarásznak.

– Melyik volt hamarabb a madarászkodás vagy a fotózás? 

– Madarászkodás; de amúgy együtt jött. Általános iskolás koromban egy természetjáró szakkör tagja voltam, majd átléptem a Réthy Zsiga bácsi által vezetett természetvédő szakkörbe (Réthy Zsiga bácsit a gyerekek Éti Csiga bácsinak hívták – S. T.). Keresztül-kasul barangoltunk Békés megyében, sokszor kitelepültünk az erdőbe.

– Indiántábor volt?

– Inkább amolyan Matula bácsis táborok voltak.

– A minap, a Madár karácsonyon mutattál egy madáretetőt (nyitóképünkön – S. T.), amelyet már 1978-ban elkészítettél. Nem a bemutatottat készítetted, hanem egy olyasmit.

 – Gyerekként a hosszú nyarakat a kunágotai nagyszüleimnél töltöttem, és naponta vagy tizenötször mentem ki hátra, a tyúkokat megnézni. Már akkor működtek az alumínium önitatók, önetetők, és annak az elvére készítettem az elsőt, de a mostani az már 2.1-es verzió.

– És azt is mondtad, hogy a multinacionális cégek pedig csak most kezdték el a tiedhez hasonló modelleket forgalmazni.

– Valószínűleg hamarabb is, csak most hozták be hazánkba.

– Ha nem a komcsizmusban élsz, és szabadalmaztatod, akkor ma egy háromszintes madáretetőházban laknál.

– Lehet.

– Miért nem lettél ornitológus?

 – Egyrészt nem voltam jó tanuló, így a Rózsa gimi helyett az orosházi Mezgébe jelentkeztem, ott is nagyon magasszintű biológiai képzés zajlott; mondhatni azóta is abból a tudásból élek.

– Miközben párhuzamosan fotóztál is.

– Igen, mert ha az ember kint van a természetben, mindig meg akarja mutatni például a kézben fogott madarakat, békákat, gombákat stb.

– Én például nem tudok varjakat fotózni, mert amikor fölemelem a gépet, mindig elrepülnek.

– Számtalanszor előfordult velem is, hogy órákig nézek egy madarat; és egyszer csak eszembe jut, hogy ne csak csodáljam, hanem fotózzam is. Majd hagyja, hogy elővegyem a gépet, hagyja, hogy beállítsam az élességet, és az exponálás előtti századmásodpercben elrepül – mintha érezné, hogy mikor válik már nekem fontossá az ottléte.

– Emlékszem, egyszer mesélted, hogy egy asztrológus azt javasolta, hogy a fotózás helyett inkább foglalkozz a verbális kommunikációval.

– Azt monda, hogy adjam el a fényképezőgépet, és vegyek belőle egy tollat.

– Erre miképp következtetett?

– Egy ismerősöm teljeskörű asztrológiai átvilágításra fizetett be hozzá.

– Zokon vetted?

– Egyáltalán nem. Az embert általában mindig arra lökdösi az élet, amerre teret talál magának. Így se fotós, se író nem lett belőlem.

– Magad Boldoggusztija vagy.

– Amúgy, ha ez fontos: okleveles természetvédelmi mérnök, illetve kulturális és vizuális antropológus vagyok.

– Fontos. Amellett valaha te voltál Békéscsaba első számú koncertfotósa.

– Ez azért túlzás, de az biztos, hogy nem volt annyi fényképezőgép-használó, mint manapság.

– Néhány éve azt tervezted, hogy Képmaszatok címmel nyitsz egy tárlatot. (valami dereng neki :)) Az volt a cél, hogy a korábbi, nem éppen a legtökéletesebb fotóidat vennéd elő, ellenben a háttérben lévő arcok, tárgyak, helyszínek kvázi egy korlenyomatot adnának.

– Sosem volt elsődleges szempont a tökéletes képminőség. Általában cudar viszonyok között fényképeztem, a filmes időszakban gyakran valóban csak maszatokat sikerült készítenem. A kiállítás ötlete egyelőre még parkolópályán van. Nekem egyébként az a bajom, hogy a különböző csatornákon, például a Facebookon alig látok egykori békéscsabai eseményképeket.

– De ott vannak Martin Gabi Körös Hoteles, tanyasi képei.

 – Vagy másoktól a vidáman pancsoló lányok a strandon, illetve az utcán átmenő TEFU feliratú teherautó. Magát a korai történeteket hiányolom, nincsenek felvételek, életképek a koncertekről, a tüntetésekről stb.

– Én meg egy új Boldog Gusztis tárlatot hiányolok.

– Ezt sokan; még én magam is. Anno megvolt a Boldog40, Boldog50 terve… hamarosan a 60-on kellene agyalni, csak nehogy azt is elfelejtsem megvalósítani.

– Marad a világháló. Sokszor szembejönnek a képeink a neten, amit kvázi „lenyúlnak”. Mit csinálsz ilyenkor?

– Nem sokat, de igyekszem úgy méretezni a képeket, hogy ne nagyon lehessen máshol felhasználni azokat. A fotográfia megbecsüléséről múltkoriban volt egy gyomorforgató történetem: felhívott egy hölgy, és jó néhány felvételt kért egy projekthez. Végighallgattam, és úgy tűnt, hogy ingyen szeretné a fotókat. Majd, amikor elmondtam neki, hogy csak abban az esetben küldöm el a képeket, ha a projektben mindenki ingyen dolgozik, vagy betesznek a szponzorok listájába. Vége is lett a beszélgetésnek. Majd egy jó fél év múlva egy kollégája újra próbálkozott, előadta ugyanezt. Azt követően bélyegméretű képeket küldtem nekik, hogy még véletlenül se tudják felhasználni, csak megrendelni. Azóta sem keresnek.

– Kerestek mást. Ráadásul épp ez az állandó fejlődés ölte meg a szakmát. Ma már százezer forint körül egy elfogadható gépet lehet vásárolni, és ami a csövön kifér...

– Jó, de ha az ember meghajlik, akkora a méltóságát löki oda. Mert ha azt mondja „Figyelj, Guszti, eltapsoltuk a pénzünket, segíts már ki bennünket!”, akkor másnap ott vannak a fotográfiák, de nem kérték, csak elvárták az ingyenmunkát. Ez tényleg csúnya dolog.

– Azt észrevetted, hogy a legfontosabb negatívok, képek sosincsenek meg.

– Ne tudd meg, én már az összeesküvéselmélet garantált áldozata vagyok. Amikor a minap a Csabai Mérlegben olvastam a Narancs Klubról a cikket, és többek között benne volt, hogy Orbán Viktor biliárdozott egy sráccal. Nyomban szembejutott, hogy ilyen képem nekem is van – vagy volt – egy másik csávóval. Összevissza kerestem a negatívot, de nem találtam. És arra is határozottan emlékszem, hogy annak idején a Mérlegnek be is szkenneltem, de abban a mappában már nem találom. Tehát nemcsak a negatív, hanem a beszkennelt kép is szőrén-szálán eltűnt. Több esemény dokumentumait, filmjeit keresem, és mindig abban reménykedem, hogy a polcon körülbelül egy métert elfoglaló, ezres negatívarchívumból egyszer minden előkerül.

A nagyon Boldog lányok: Kata és Anna… illetve Chili, Guszti elsőszülött unokája. Tulajdonképpen ez a kép ihlette a cikket – Fotó: behir.hu/Such Tamás