S miután lebaktattam a Szent István téri pincebárba, ahol vagy jó 17 éve nem jártam, seperc alatt arcon vágott az elmém, azaz: a hely minden szegletének négyzetcentijéről egy-egy kismozit fleshelt az agyam.
Atya. Gatya. Ratata! Mennyi mindent hagyott itt az ember a nullás évek előtt: eszét, pénzét, fogát, elpuskázott kapcsolatokat, becsvágyó menyasszonyokat…
És úgy tűnik, a kör bezárult: először rock-koncertek (egyszer játszott a Rag Doll is; és ahogy a a hangverseny végén Simca komám letette a verőket, felállt és bummm… nyomban visszazuhant a dobcájgra… ugyanis elfelejtette, hogy egy TV-készülék van fölé szerelve), később rock-diszkó, majdan szimpla technós bulik és sokáig csönd uralta az alagsort. És egy jó másfél éve ismét a rock-murik viszik a prímet.
Sziámiék backingje a szintén fővárosi Rekamié volt (Sukk Nagymamától hallottam utoljára ezt a kifejezést). Az Facebook felnyálazása szerint„fésületlen magyar indie”-t tol a trió; szerintem is J. A némileg szolidan kezdő csapat a 9. megnyilatkozás tájékán már nem sokat sz@rozott: Kótai Sziszi torka tökre bedurvult, Kovács Marcell sajátos bőgőjéből kigurított vagy húsz, izmos basszus-szólót, és eléggé remekül szegelt a Oláh Roland ember (is)… egyszóval nem nyúlt félre velük Sziámi.
Közben Miklós Atesszal épp azt beszéltük, hogy 30 éve ugyanaz az 50-100 fószer mászkál a városi megmozdulásokra, csak szakállasabban vagy kevésbé, és mindegy nekik, hogy mi szól, csak élő legyen. Persze azért egyáltalán nem mindegy!
De Müller Petiéknek azonban láthatóan tök mindegy, hogy Sziget nagyszínpadán, vagy egy 150 fős klub korhadt deszkáin domborítanak.
„Gyógyíts meg Kozmosz!
Emelj föl, teremts meg, Teremtő Erő!
Jegygyűrűként húzz 21. ujjadra!
Varázsolj elő!”
– adta ki az ukázt a 68 éves Sziámi (a bál után kijavított, már a 69-ikben van), és valóban megmozdult a Narancs.
És ott volt mellette a másik Péter, Kirschner (nála nem az a kérdés, hogy hol játszik?, hanem az, hogy hol nem?), aki olykor-olykor megvadulva tátraizott (amikor a gitáros kardozik a géppel), és olykor-olykor finomkodott, de ami csudálatos volt, hogy a pici szobaerősítőjétől nem repült le senki haja, se görbéje, mégis ott volt a szeren.
És ugye ma már minden koncert közönségét többgenerációsnak vallják a szakértők, de ami itt volt… Például eljött két kislány, akik hamarosan bemásztak az első sor elé, miközben szinte Sziámi köldökéig sem értek, de séróból végig énekelték az összes nótát – a jó öreg URH-tól napjainkig mindent. De mindet! Miközben visítottak, mintha egy Britney Spears-koncerten lettünk volna.
Persze az énekesnek sem kellett több, eredendően mindenre reagált, és egyszer csak fölrántotta a csajkombót a 10 centis pódiumra.
A Szeretni című szám után Sziámi pedig rám (rám!) szólt, hogy „Láttam, hogy nős ember létedre, az Orsit (a Friends egyik billentyűse) nézted végig… engem meg teljesen összezavart… a nyugdíjas korút, hogy jönnek az ilyen jó alakú fiatal lányok…” (Vadfeleségem van, Péter.)
Közben a banda jó néhányszor remek jazz-rockos unisonókkal tágította a kanyarokat (ők volta azok: Bakos Zita - billentyűk, ukulele; Morzsik Imre - dob, ez előző bekezdésben már említett Varga Orsolya - billentyűk és Winterverber Csaba - basszusgitár).
Galéria
A Tézisek-nél Péter elővett egy kupac A4-es lapot, amelyre oldalanként két-két sor volt a szövegből kinyomtatva, amit laponként fel is olvasott. Például „A kultúra nem bagatell. A kultúra anyatej.” Majd összegyűrte a lapot, és aki kapja, marja elven bedobta a közönségbe. Ezt vagy még 18x megismételte. S nahát, a népek… biza szét is szedték egymást egy-egy ilyen galacsinért, olyan volt, mint amikor az arénákban a rockgitárosok a pengetőiket dobják be a zsűribe.
„A halálban is nevetnek a bohócok az abszurd színházaikban, ahol bármi átváltozhat gusztusos ringyóvá…” – de ezt már a 101 esztendős Lawrence Ferlinghetti, két évvel ezelőtt megírt, Kicsi Fiú könyvében olvastam a koncsertó után, otthon.
Valami ilyesmi érzésem volt végig.
Jó érzés volt.
