(Munkánk révén tegeződtünk. - a szerk.)
– Tudjuk rólad, hogy számos produkcióhoz fűződik a neved. De nemcsak rendezőasszisztens, hanem jelmeztervező, sőt súgó is vagy olykor. Ha most az asszisztenciát és a tervezést veszem elő, nem különbözik nagyon ez a két szakma?
– Két teljesen különálló foglalkozásról van szó. Igazából ez úgy alakult ki, hogy díszlet,- jelmeztervezőnek készültem, gyakorlatilag ezt szerettem volna a legjobban. Jelentkeztem a Képzőművészeti Főiskolára, ami nem sikerült, viszont úgy éreztem, hogy színházban szeretnék mindenképpen dolgozni. És amíg próbálkozok, addig ott fogok elhelyezkedni. A József Attila Színházban kezdtem el a színházi pályafutásomat. Először öltöztetőként, aztán súgóként, majd rendezőasszisztens lettem. Később elindult a jelmeztervezés is – egyik jött a másik után, és ez kialakult.
– Gyermekkorban vagy már felnőttként alakult ki benned az a vágy, hogy egy színházhoz tartozhass?
– Később alakult ki bennem ez az érzés. Szeghalmon nőttem fel, ahol színház nem is volt, így Békéscsabára kellett bejönnünk vagy Szegedre a szabadtéri játékokra, ha szerettünk volna megnézni egy-egy előadást. Ez volt közelebb, persze Budapestre is elmentünk néha. De akkor még nem tudtam azt, hogy színházban akarok dolgozni. Ekkor még csak énekeltem meg rajzoltam (nevet). Ez jellemző a kiskoromra leginkább. Majd elérkezett a nagy találkozás: Szegeden játszották a Nyomorultak című előadást, amelynek lenyűgözött a díszlete. Akkor és ott betoppant az életembe a szenvedély, ami ma is megvan bennem, majd megfogalmaztam, hogy színházban fogok dolgozni.
– A színházi időszámítás másképpen néz ki, mint egy civil foglakozásnál. Az állandó munka, még ha az kreatív is, azért olykor nagyon megterhelő tud lenni. Ennek kapcsán a burnout-szindróma is kialakulhat. Te hogy gondolod?
– Szerintem időnként ki lehet égni. Pont azért mert nagyon sűrű. Amikor elkezdődik az évad, egészen addig míg be nem fejeződik, nagyon sok a munka. Egyik produkció éri a másikat, vagy nem egyszer előfordul, hogy kettőt csinálunk egyszerre. Próbák után jön az előadás, amiből lehet egy nap akár három is, amit azért megérzünk.
– Mi adja a visszatöltést a lelkednek?
– Gyakorlatilag az, hogy a végén összeáll egy komplett történet, amihez közöm van. Hozzájárulhattam. És az, hogy mindenki tudja, hogy egy szekeret tolunk, egy irányba megyünk, mindenki próbál segíteni a másiknak. Ha esetleg kicsit fáradtabbak a kollégák, türelemmel és empátiával próbálok hozzájuk állni.
A Kiss Katával, Petrovszki Árpáddal és Szepsi Szilárddal készült beszélgetés teljes egészében a 7.tv Művészbejáró című magazinjában tekinthető meg augusztus 4-én, csütörtökön.
