Az ember ilyenkor legszívesebben négyfelé szakadna, de mivel erre általában nincs lehetőség, marad az érzés, hogy valamiről biztosan lemarad. Gyucha Attila haverom annak idején, amikor szegedi egyetemista volt, minden csütörtök este hazapucolt, mert tudta: Csabán zajlik az élet. Most, évtizedekkel később azért megint sikerült valami hasonlót összehozni.
Szóval a CSAKK Stégen Ripoff Raskolnikov játszott.
A név önmagában is olyan, mintha egy rosszul sikerült kelet-európai regényhőst összekevertek volna egy angol szlengszóval. Raskolnikovot még értjük. A rip off nagyjából lenyúlás, lehúzás, lopás. Hogy pontosan miért lett ebből Ripoff Raskolnikov, azt talán jobb is nem bolygatni. Jól áll neki.
Az osztrák származású gitáros-énekes Ripoff – eredetileg Ludwig (Lutz) Knoglinger – tizennyolc évesen nekivágott Európának, utcazenészként járta az országokat, aztán lassan beszivárgott a zenéjébe az amerikai folk és a blues. Dylan, Tom Waits, Stones – az a fajta zene, amit nem lehet szépen felöltöztetni. Meg kell inni hozzá valamit.
Lajos, Szabi és Laca – Fotó: Such Tamás / behir.hu
A magyar közönség 1987-ben láthatta először. Azóta eltelt majdnem egy élet, ő pedig még mindig itt van. Magyarország már rég nem csak egy állomás az útvonalán. A zenekar tagjai sem tegnap kezdték. A mostani felállás épp húsz esztendős. A szeghalmi születésű Nagy Szabi billentyűs és Gyenge Lajos dobos a kezdetek óta Ripoff-fal tolja. Egyedül Varga Laca, a basszusgitáros játszik csak 2011 óta velük.
Az első dal, a Sharks pusztán kétakkordos. Furcsa képesség, hogy ebből még mindig ki lehet préselni egy egész életet. A nóta a menekülthullám idején született, de nem valamiféle aktuálpolitikai pamflet. Inkább az emberről szól, aki úszik valahonnan valahová, és közben fogalma sincs, mi vár rá. Talán ezért működik a blues. Nem magyarázza a világot. Csak tudja, hogy tele van veszteséggel, vágyakozással, szerelemmel, utazással, éhséggel és egy csomó elrontott dologgal.
A koncert után Raskolnikovék nagyon elégedettek voltak. Hiszen a csabai közönség mindig jó. Nem betévednek. Jönnek. És talán ez a legfontosabb. Hogy egy városban még mindig vannak emberek, akik péntek este elindulnak valahová, ahol egy bluesgitáros két akkordja majd elmond helyettük valamit.
Odakint közben Békéscsaba derekasan csinálta tovább a maga dolgát. Négy helyen szólt a zene. Pont, mint régen. És egy rövid időre megint úgy tűnt, hogy a város nem akar sehova hazamenni.
