A Fiatalok a Nemzetért Alapítvány által szervezett eseményen Farkas Gergely, az alapítvány vezetője beszélgetett dr. Zacher Gáborral. Az addiktológussal a program előtt volt alkalmunk beszélgetni:
– Miért hódít az olcsó drog hazánkban?
– Mert olcsó, már a nevében is benne van. Gyakorlatilag 300 forint egy adag szintetikus-marihuánás cigaretta. Ezzel a 300 forinttal az ember elér egy olyan állapotot, amelyet egyébként csak sokkal drágábban tudna. Mit lehet venni ma 300 forintból? Ha bemegyünk egy boltba kapunk érte két kiflit, vagy esetleg zárás előtt hármat, ha leárazzák. Ha megnézzük, az elmúlt években a társadalmi olló egyre inkább kinyílt, egyre több ember él a szegénységi küszöb alatt. Létrejött egyfajta pszichoszociális gettó, amibe sokan beleszorultak, és ahonnan a kitörés valószínűsége a nullához konvergál. Ebből kifolyólag kell nekik valami. A felnőtt generáció jobbára iszik, esetleg különböző altatókat és nyugtatókat szed, a fiataloknál pedig megjelentek ezek az olcsó, szintetikus marihuánaszármazékok. Azt kell mondanom, hogy „biofűországgá” váltunk, és akár itt Békés megyében is vannak olyan zugok, ahol a mélyszegénységben élők körében ez elég intenzíven előfordul.
– Érdemes-e, el lehete-e rejtőzni a probléma elől?
– Alapvetően ez a probléma kint van az utcán. A városban is bárhol találkozhatunk vele, és ha az ember kimerészkedik a szomszédos, kisebb településekre vagy a szegregátumokba, halmozottan láthatja. Önmagában az, hogy falat húzunk és becsukjuk a szemünket, még nem oldja meg a helyzetet. Attól, hogy mi nem látjuk őket, ők még ott vannak. Ma már, ha valaki komolyabb szerhez akar jutni – és itt nem csak az olcsó drogokról beszélünk, hanem akár a 35 000 forintos grammonkénti áron mozgó kokainig –, az is elérhető. Megvannak az ismeretségek, tudják, hogy az adott város sajátosságai alapján merre lehet indulni, ki az, aki mikro- vagy makrodílerként működik a területen. Szóval ez az életünk részévé vált, ami alapvetően nem egy jó irány.
– Mi a helyzet most?
– Az elmúlt években a kínálatcsökkentési drogpolitika volt az, ami Magyarországon dominált. Ennek egyik ékes példája a rendőrségi munka megerősítése, a Delta program. Voltak is eredmények: lefoglalások, hangzatos interjúk és tévéműsorok. A mérlegnek azonban két serpenyője van. Ha az egyikbe beletesszük a kínálatcsökkentést, a másikba a keresletcsökkentést is bele kellene tennünk. Lehet, hogy a kínálatcsökkentés a számok szintjén megduplázódott, ami kiváló kommunikációs stratégia. De ha eddig a Magyarországra bekerülő kábítószer 10 százalékát foglalták le, és ezt megduplázzák, az még mindig csak 20 százalék. A maradék 80 százalék továbbra is bejön az országba. Ha a másik oldallal, a megelőzéssel, az edukációval és a prevencióval nem foglalkozunk – és itt nem a puszta rémisztgetésre gondolok –, akkor ez a rendszer nem fog megfelelően működni. Ezt tapasztaljuk a gyakorlatban is. Persze a hazai kábítószerhelyzet globálisan nézve nem annyira katasztrofális, mint ahogy időnként a kommunikációból kitűnik; uniós szinten nagyjából az alsó harmad felső részén helyezkedünk el.
– Hogyan kell kezelni a függőséget, a függőket?
– Én azt gondolom, hogy érdemes a függőségeket általánosságban vizsgálni. Ha az ember egyszer függővé válik, azt a stigmát onnantól kezdve örökké hordozza. Ha ez az absztinens, szer- vagy magatartásmentes periódus akár negyven évig is tart, akkor a dolog működhet. A saját praxisomban is találkoztam olyan emberekkel, akik hosszú éveken, évtizedeken keresztül függők, akár intravénás droghasználók voltak, majd „átkattant” náluk valami. Segítséget kértek, rehabilitáción vettek részt, és ma normális életet élnek a családjukkal, dolgoznak. Tehát a rendszer működik, de a visszaesés mindig benne van a pakliban. Nagyon hiányolom azonban a stratégiát, ami jelenleg nincsen. Szükség lenne egy átfogó országos, és azzal párhuzamosan helyi, városi stratégiákra is. Valószínűleg egészen más megközelítésre van szükség itt, Békésben, mint Vas megyében, vagy Budapest VIII. kerületében. Az országos stratégia politikai és szakmai iránymutatást adna arról, hová is szeretnénk eljutni. Biztos vagyok benne, hogy mindig lesznek rossz döntések: lesz, aki belebetegszik, börtönbe kerül, vagy akár belehal. A valódi cél annak kellene lennie, hogy minél kevesebben hozzanak ilyen rossz döntéseket.
– Hogyan juthatunk el oda, hogy a kereslet is csökkenjen?
– Ha belegondolunk, ha megpróbálnék eladni önnek egy walkmant, valószínűleg nem venné meg, hiszen már kazettája sincs hozzá. Tízezer forintért sem kéne, mert nincs rá kereslet. Ameddig viszont a legújabb okostelefonokra van igény, az emberek elmennek a boltba és megveszik. A piac addig működik, amíg kereslet van. Ezt két irányból lehet korlátozni: az egyik, hogy beszűkítjük a kínálatot, a másik pedig, hogy a vásárlói szokásokat formáljuk át úgy, hogy ne vegyék meg az adott szert. Ez a kettő csak párhuzamosan működhet. Elsősorban egy átfogó mentális-egészségstratégiára lenne szükség, amely magába foglalja az addiktológiai kérdéseket is. Óriási az elvárás.
– Innen hogyan folyatódhat tovább a stratégia kidolgozása?
– Először priorizálni kell a feladatokat. Lehet, hogy idén nyáron a döntéshozók nem mennek szabadságra, hanem dolgozniuk kell, hogy felépítsék a rendszert és tartalommal töltsék meg az új minisztériumokat. Biztosan lesznek, akik a korábbi struktúrából érkezve is jól végzik a dolgukat, de abból kell főzni, ami van. Nem vagyunk Amerika, hogy, ha a nyugati parton nincs elég szakember, akkor hozunk a keletiről. Ez egy kilenc és fél milliós ország, korlátozott számú szakemberrel, akikkel okosan kell sáfárkodni egy működőképes rendszer felépítéséhez. Vagyis az első lépés a rendszer felállítása, aztán a stratégia kidolgozása, és csak azután indulhat a tényleges munka. Egy mentálhigiénés stratégiának pedig nem holnapra lesz eredménye. Nem úgy működik, hogy felkapcsolom a villanyt, és egyből világos lesz. Akár két-három évbe is beletelhet, mire a statisztikai adatok érdemi változást, javulást mutatnak.
