1921. december 25-én folytatta a sorozatot, de a második fejezeben nem az árvízről volt szó. Ebben a részben olyan családokról írt, amelyek a település alapítása óta itt éltek. Kiderült, hogy az „Urszinyi, az Uhrinyi, Karassiay, Mudrony, Szemián, Simay stb. családoknak vagy magvaszakadt, vagy kiköltöztek utódaik”. Mivel egy város története az ott élő családok története, ezért is nagyon fontos, hogy jegyezzék fel a tetteiket és őrizzék meg azokat az utókor számára.
Négy napot kellett várni a következő rész megjelenésére, melyben már az eredeti témáról, az árvízről volt szó. Mint írta, 1888-ban a veszedelem egyre nagyobb lett, egyre több víz zúdult a település felé. Szegedről érkezett a segítség „pionirok” formájában. Ők voltak azok, akik eleinte csak „szaladgáltak ide-oda, de kevesen voltak ahhoz, hogy a hosszú vonalon véges végig gyorsan gátakat emelhessenek, hát szépen lerakták mentő csónakjaikat az utcákon”. Fábry szerint szörnyű látványt jelentettek a mentőcsónakok és a katonai pontonok a település különböző részeiben, például az Orosházi úton, a városháza előtt, a Zöldfa vendéglő előtt (mai Baross utca – Szarvasi út sarka). Szomorú volt a városban 1888. március 15-e, hiszen az ünneplés és az emlékezés helyett mindenki arról beszélt, hogy vajon hol fog áttörni az áradat. Az a rémhír is körbejárt a városban, hogy a sikonyiak vagy a békésiek szándékosan át akarják vágni a gátat Csaba felé, nehogy az ő házaik pusztuljanak el. Békéscsabán szinte mindenki talpon volt, éjszaka fáklyákkal járták a védműveket és az elöljárók is folyamatosan üléseztek, hozták a döntéseket.
Egy anekdota is született ezzel kapcsolatban, melyet Fábry megosztott olvasóival. Egy fiatal esküdtnek, Liptáknak, minden éjszaka be kellett mennie a városházára, többet volt házon kívül, mint odahaza. Ezt viszont megunta menyecskéje és kérdőre vonta férjét, hogy „hol csavarog minden éjjel?” Szegény esküdt hiába bizonygatta, hogy hivatalos ügyben jár el, nem hittek neki. Megpróbálta elvicceskedni a dolgot és a legközelebbi kérdés-zuhatagra a következőképpen felelt: „No most azt határoztuk, hogy ezentúl az legyen a rend, hogy az öreg aludjon a fiatallal, a fiatal pedig az öreggel”. Asszonykája elpirult a hallottakon, nem úgy a kemence mellett pihenő „mamóka”, aki „csípőjére csapja a kezeit s dühös elevenséggel kiabálja rá a menyecskére: Csi hm! esi ghm, afe zato len tak bude, ako vrchnosf urídila! (Akár hm! akár ghm! azért csak ugy lesz, ahogy a felsőbbség rendelte)”.
