„Minden művészetet egyszerre szippantottam magamba”
Júliusban tölti be a kilencvendik életévét Banner Zoltán, aki elmesélte, hogy már egészen kis korában belekóstolhatott a művészetekbe.
– Ötévesen, óvodás koromban egy lódoktort alakítottam. Olyan izgatott voltam, amikor a színpadra mentem, hogy a megvizsgálandó (hinta)lónak nem a fogait néztem meg, hanem felemeltem a farkát, és azt mondtam, hogy ez a ló bizony kehes. Ennek aztán olyan sikere volt, hogy attól kezdve állandóan színpadon voltam. Később a szatmári középiskola szavalója lettem, az egyetemen megalapítottam az Egressy Gábor Színjátszó-csoportot, majd 1964-tól hivatás-szerűen űztem az előadó-művészetet. Otthon zene vett körül. A két nővérem zongoratanárnő lett, de mindketten művészek lehettek volna, olyan tehetségesek voltak. Édesapám egyházi dalárdát vezetett, gordonkázott. Mondhatni egy tipikus, szegény értelmiségi családban nőttem fel. Minden művészetet egyszerre szippantottam magamba, anélkül, hogy tudtam volna – fogalmazott Banner Zoltán.
Filozófia szakon tanult, művészettörténetre és esztétikára szakosodott
Már fiatal korában olyannyira megerősödött benne a művészetek szeretete, hogy azzal szeretett volna a későbbiekben is foglalkozni.
– A középiskolai utolsó éveiben úgy döntöttem, hogy operarendező leszek, mert az opera színpadán minden művészet együtt van: a zene, a színház, az irodalom és a képzőművészet. Egyet felejtettem el, hogy komolyabban kellett volna vennem a szolfézst, mert zenei pályára ennek az ismerete nélkül nem mehet senki. Végül filozófia szakon tanultam tovább, művészettörténetre és esztétikára szakosodtam – jegyezte meg.
„A saját magam és a világ hiányait kutattam, és ezeknek a hiányoknak a pótlásán dolgoztam”
A második világháború után, ahogy fogalmazott, szinte mindenki a mindenki a maga mestere volt. Ő pélsául a saját maga és a világ hiányait kutatta, és lényegében egész életében ezeknek a hiányoknak a pótlásán dolgozott.
– Mi a legfőbb hiány? A szépség, a lélekkel végzett munka, a boldogság, a szeretet – a legnemesebb emberi érzelmek, tulajdonságok, értékek. Attól kezdve, hogy az egyetemet 1955-ben elvégeztem, elkezdtem írni a művészetről, verseket írtam, és előadóként is szerepeltem. Van egy négysorosom, amit már nekem is visszamondanak, akik elolvasták. Ez így szól: Szatmár felett/ van egy kereszt,/ én ácsoltam,/ el nem ereszt. Ebbe beleírtam az egész életemet. Mindhárom pályámon – művészettörténészként, költőként és előadóművészként is – az embereket szerettem volna meggyőzni arról, hogy önmagunk művelése, önmagunk tisztítása, alkalmassá tétele a szép, jó és igaz dolgok befogadására a legfőbb emberi kötelességünk. És ez mindennél többet ér. Ezért vállaltam turnézásokat a szavalóestjeimmel, ezért vállaltam kiállítások megnyitását vagy a különböző előadásokat a legkülönbözőbb, akár a legmostohább körülmények között is. És lényegében az eszmém sem az én eszmém volt, hisz mindent felülről kaptam – fogalmazott az ég felé mutatva.
„A díjat azok a művészek is kapták, akikről valaha is írtam”
A Német Lajos-díjat a művészettörténészi munkásságáért vehette át Banner Zoltán, még márciusban.
– Úgy tekintek erre a díjra, hogy ezt azok a művészek is kapták, akikről valaha is írtam, akiknek valaha is a kiállítását megnyitottam. Annak a közösségnek a díja ez, amelyért én élek és dolgoztam – fogalmazott.
Banner Zoltánnak önálló estjei vannak az Ibsen Házban, ma is rendszeresen jelennek meg versei, tanulmányai a Bárka című folyóiratban, nyáron esedékes születésnapjára pedig meg szeretné jelentetni az elmúlt tíz évben írott verseit.
Küzd azért, hogy az emberek csendben figyeljenek oda magukra, nem kapaszkodva a külvilágba, mert – ahogy fogalmazott – kell a csend, hogy az emberek önmagukra találjanak, ami azért is fontos, hogy nyugodtan és boldogan éljünk.
