Aktuális: Szakmai elismerés a színháznak Tajvanról

Nemrégiben rangos szakmai elismerésben volt része a Békéscsabai Jókai Színháznak. A színházi dizájnereket és technikusokat tömörítő nemzetközi szervezet, az OISTAT beválogatta a Jókai színház egyik munkáját – amelyet Vámos Zoltán és Egyed Zoltán közösen alkotott meg – a nemzetközi világkiállításra, ahol technikai innovációs díjban részesült munkákat mutatnak be.

 

Vámos Zoltán és Egyed Zoltán a tapasztalataikról videoblog sorozatot is készítettek. Nemrégiben értek haza, a 7. Tv stúdiójában Zsíros András műsorvezető beszélgetett elsőként Vámos Zoltánnal, majd Egyed Zoltánnal.

 

– Rangos szakmai elismerés, vagy pedig egy új kihívás volt ez számotokra?

 

Vámos Zoltán: – Természetesen ez egy nagyon komoly elismerés, de egyúttal nagy lehetőség is arra, hogy még tovább fejlődjünk. Nagy lehetőség volt elmenni a világkiállításra, sok emberrel megismerkedhettünk, a szakmában kicsit ki tudtunk tekinteni világviszonylatban is. Ez nyilván arra ad lehetőséget, hogy lássuk, merre lehet, merre kellene fejlődni. Közben nagyon sok embert megismertünk, kollegákat Amerikától Hong Kongig, Hollandiától Finnországig, velük folyamatosan fogjuk tartani a kapcsolatot, így szakmailag egymást segíthetjük, tájékoztathatjuk.

 

– Mennyire volt lehetőség tapasztalatszerzésre, mennyire lehetett tanulni a többiektől?

 

Több dolog van ebben. Tanár is vagyok, nekem nagyon fontos az oktatás és a színháztechnikus képzés. Nyilván ilyen szemmel és színházi szakemberként is figyeltem a dolgokat odakint. Egyrészt nagyon sok olyan dolgot láttunk, ami pozitív szakmai, emberi impulzus, és a jövőt tekintve az embert inspirálja, nagyon sok ötletet tud hozni. Ugyanakkor én abban a tekintetben is figyeltem és tájékozódtam, hogy ott miként oktatnak, mit oktatnak és milyen eszközöket használnak, azokat hogyan használják. Ezen a téren is rengeteg tapasztalatot szereztem, és jó érzéssel nyugtáztam, hogy jó úton haladunk az oktatásban, hiszen a srácok, akik nálunk végeznek, azért megállnák ott is a helyüket: ugyanazokkal az eszközökkel dolgoznak és ugyanazon a szakmai szinten. Persze azért minden és mindenki picit más. És ezt figyeltem, ezt a másságot.

 

– A ti megoldásaitokat hogyan fogadták? Hiszen ott bemutattátok a különleges színpadtechnikai kivitelezéseteket. Mesélj egy kicsit erről: mit vitettek ki, mi volt az, amire meghívtak, illetve hogyan fogadták a látogatók?

 

A kiírásnak az volt a szlogenje, hogy meglévő ipari technológia újszerű színpadi alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy magát a technológiát mutattuk be, amit mi is alkalmaztunk. A PDLC-fólia egy létező technológia, de színpadon még más nem alkalmazta. Mi azt gondoltuk, hogy csak Magyarországon nem alkalmazta még más, de kiderült, hogy a világban sem, holott egy meglévő technológia. A díjnak pont az a lényege, hogy fölemelje azokat az ötletes dolgokat, ami ugyan ott hever mindenki előtt, de valakinek eszébe jut – mint nekünk az Egyed Zolival – hogyan tudnánk ezt alkalmazni színpadon, valakinek pedig nem. Fontos, hogy nemcsak hogy alkalmaztuk a színpadon ezt a technológiát, hanem ennek minden egyes mozzanatát kitaláltuk. Tehát azt, hogy hogyan lehet vetíteni, hogyan tudjuk alkalmazni. Próbáltuk a rendezőnek, Tege Antalnak úgy a keze alá tenni ezt a technológiát, hogy ő is minél érdekesebb dolgokat tudjon kitalálni, és lássa, hogy mire van lehetősége. Tege Antallal és Egyed Zolival egy nagyon jó szimbiózisban tudtunk együtt dolgozni, és nagyon jó kis csapatként tudtuk ezt az egész munkát elvégezni.

 

– Mennyire számított a különleges helyszín? Tajvanon volt ez a találkozó.

 

Az OISTAT egy nemzetközi szervezet, gyakorlatilag a dizájnerek és a technikusoknak a csúcsszervezete. Itt – ahogy szoktuk mondani – mindenki ott volt a szakmában, aki él és mozog. Éppen ezért egy ilyen helyen lenni már önmagában is nagy dolog. Ezekkel az emberekkel beszélgetni, megismerni, mások hogyan oldanak meg dolgokat nagyon nagy megtapasztalás. Egyébként azt el kell, hogy mondjam, hogy nagyon nagy érdeklődés volt a mi munkánk iránt. Több alkalommal volt úgy, hogy nem is volt betervezve az előadás, de gyorsan felkérték Egyed Zolit, aki folyékonyan beszél angolul, hogy az ad hoc az érdeklődőknek tartson egy előadást erről a technológiáról, mert nagyon érdekli őket, mi hogyan oldottuk meg. Egyébként azt hozzá kell tegyem, hogy a többi díjazott is ötletes volt, és tényleg nagyon sok mindent tanultunk, ellestünk mi is tőlük. Ahogy mi ezt kivittük, az a technikai színvonal méltó volt a helyhez, amit jóleső érzéssel nyugtáztunk. Az OISTAT-nak most volt egyébként a kongresszusa. Ötévente tartják ezt a kongresszust, ötévente van a kiállítás is. A kongresszuson megválasztják ilyenkor az új elnököt, és az új elnökséget. Nagy örömünkre az új elnökségbe bekerült az a Sean is, aki egyébként Békéscsabán már dolgozott, a Lear királyban ő tervezte a díszletet, és barátként üdvözölt minket. Így a munkánk és a személyes ismeretség által nagyon hamar befogadtak minket, és rögtön kollégaként, szakemberként kezdtek el velünk beszélgetni. Elhívtak minket a szekcióülésekre is, és ott is kikérték a véleményünket: Magyarországon hogyan látjuk, hogy csináljuk a dolgokat. És valóban érdeklődők voltak velünk szemben.

 

– Mennyire volt meglepő, hogy egy ilyen picike országból, mint Magyarország, vannak ott szereplők?

 

Amikor megkaptuk a lehetőséget, mi meglepődtünk. Aztán kint rájöttünk, hogy nincs ezen semmi meglepő. Egyrészt idehaza már Fekete Péter azt mondta egy előadásában Pécsen: egy ilyen díjnak az is a lényege, hogy az adott szakemberek, akik egy szűkebb szakmai területet visznek, higgyék el magukról már végre, hogy a világnak e pici szegletében tudnak ugyanolyat alkotni, mint bárhol máshol a világon bármilyen más szakember. Ez az egyik. A másik viszont az, hogy az OISTAT nagyon emberi módon áll ehhez az egészhez. Tiszában vannak azzal, hogy nem minden tagország bír egyforma anyagi lehetőségekkel. Ezért különösen nagy figyelmet fordítanak az ilyen országokra, hogy a szakmaiság ne csorbuljon anyagi okok miatt.

 

– Erre a kreativitásra, erre a találékonyságra nektek az út közben is szükségetek volt, hiszen egy nagyon komoly kihívást is állítottatok magatok elé. Túl azon, hogy a kiállításon részt vettetek, közben egy videoblog-sorozatot is készítettetek. Néhány nappal az indulás előtt eltörted a karodat, így fél kézzel kellett, hogy az operatőri munkát elvégezd. Hogy sikerült ez kivitelezni? Milyen kihívásokkal kellett megküzdened?

 

Mint minden esetben, most is nagyon készültem erre az útra szakmailag. Ez két nappal az indulás előtt fölborult azzal, hogy eltört a kezem. Igazából nem merült fel, hogy ne menjek, ennek ellenére a két napot azzal töltöttem kicsit riadtan, hogy kitaláljam, mit tudok fél kézzel csinálni. Ezért vásároltam egy új pici kamerát, és elkezdtem gyakorolni fél kézzel dolgozni. Ez hál’ Istennek olyan jól sikerült, hogy teljes értékű munkát sikerült végezni. Kicsit jelenség is voltam ott kint, mert egy fejjel magasabbak voltunk mindenkinél, ráadásul jött egy nagy fehér ember bekötött kézzel, a másik kezével pedig kamerázott – kicsit mosolyogtak is rajtam. De hihetetlen mértékű segítőkészséggel is találkoztam ott. Ahogy meglátták, hogy a kezem be van kötve, nyíltak az ajtók és egyből jött a segítség.

 

 

– Egyed Zoltánnal folytatjuk. Nagyon sok érdekes tapasztalatot gyűjtöttél te is kint Tajvanon, az látszik a videóból, hogy maga a környezet is sok-sok újdonságot hozott. Mi volt, ami a legfurcsább volt számodra?

 

Egyed Zoltán: – Érdekes volt, hogy az emberek mennyire közvetlenek és előzékenyek. Tehát már ahogy a reptérről kijöttünk, és mentünk le a metróba jegyet váltani, egy egyenruhás – nem tudom, hogy rendőr vagy biztonsági őr – odajött hozzánk, amikor meglátta, hogy szerencsétlenkedünk a kis automatánál, és segített. Az automatán mindenhol kis feliratok voltak csak láthatók kínaiul, odajött, beállította nekünk angolra, megkérdezte, hogy most hova akarunk menni, mit szeretnénk, azt is beállította. Amikor raktunk be tajvani dollárban 500 dollárt, kiírta, hogy nem fogad el, csak 300 dollárig címletet. Akkor fogta zsebből, és fölváltotta nekünk az 500-ast. Amikor megérkeztünk az állomásra, ki akartam dobni egy műanyag palackot, kerestem egy kukát, és egy ottani köztisztaságis hölgy odajött hozzám, látta, hogy keresem a kukát, kivette a kezemből a palackot, vitte és dobta ki. Tehát önként segítettek.

 

– Mondanám, hogy nekik talán hivatalból ez a feladatuk. A hétköznapi utca embere is ennyire segítőkész volt veletek?

 

Abszolút. Amikor valakitől megkérdeztünk egy dolgot, például hogy találunk valamit, mindenki segítőkész volt, még az is próbált útba igazítani, aki nem tudta pontosan az utat. Volt olyan is, hogy vártuk a metrót, és akkor figyelmeztetett bennünket egy srác, hogy ne a peron végén álljunk, mert ott nem fog megállni, és akkor nem tudunk fölszállni. Ilyen kis apróságok történtek, amelyektől azt éreztük, itt minden azon van, hogy működjenek a dolgok, és hogy jól érezzük magunkat. Nem tudom, hogy egymást közt milyenek ott a helyiek, nyilván mi külföldiekként voltunk jelen, de nagyon pozitív élmény volt.

 

– Mennyire tudtad otthon érezni magad ebben az idegen kultúrában?

 

Én szeretek elfogadó, befogadó lenni. Ott azt láttam, hogy bemehetsz egy buddhista templomba, utána bemehetsz egy sintoista, vagy egy taoista templomba, vagy egy keresztény templomba, és nem mondják rád, hogy elvtelen lennél. Tehát nincs az a fajta szellemi megosztottság, ami talán Európába jobban megvan.

 

– Jelentett számodra ez az élmény esetleg új impulzusokat következő munkáidhoz?

 

Hogyne. Inspirálódtunk, láttunk olyan dolgokat Zolival, amelyeket fel tudunk majd használni a következő munkánkban.

 

– Viszont a ti munkátok is inspirációt jelenthetett mások számára. Milyen érzés volt szakmai közönség előtt beszélni arról, hogy mit csinálsz?

 

Igazából az nagyon jó érzés volt, hogy odamentünk Magyarországról, és az volt az hozzáállásuk felénk, hogy milyen érdekes ez, amit hoztatok, mondjátok el, mi ez – és tényleg őszinte, nyitott érdeklődéssel fordultak felénk. Ott volt ennek a pályázatnak a korábbi győztese is. Volt egy esti parti, ahol elmondta, hogy mennyire tetszett a mi munkánk neki. Az OISTAT  kongresszusán is az volt a meglátásom, hogy ez az egész szakma olyan családias. Azért is érdekes ez, mert ez egy világviszonylatban működő egyesület, mégis azt láttam, hogy bár néhány évente találkoznak ezek az emberek egymással, a keresztnevükön szólítják egymást, nem protokolláris a hozzáállás, hanem teljesen személyes.

 

– Ugyanakkor egy nagyon rangos szakmai elismerést kaptatok. Gondolom nagyon büszke vagy erre.

 

Igen. Emellett ami még hozadék, hogy rengeteg embert volt lehetőségünk megismerni ebben a szakmában, és akikkel korában volt kapcsolatunk, azokkal is mélyebb lett ez a fajta kapcsolódás.

 

– Mennyire tudtad átélni azokat a pillanatokat, amelyekben részetek volt úgy, hogy közben filmeztetek is?

 

Ez egy jó kérdés. Mondtam is sokszor Vámos Zolinak, aki fél kézzel kamerázott: nem félsz, hogy kimaradsz így a dolgokból? Igazából ez egy kettős dolog, mert szerettük volna megőrizni is valahol, amit nem lehetett. Nyilván egy fotó nem tudja visszaadni azt az élményt. Úgyhogy én időnként inkább letettem a kamerát, hogy átadjam magam az ottani történéseknek. Azzal, hogy lefotózom, meg tudom mutatni otthon, vagy rá tudok nézni később, de hát az már nem az lesz, mint amikor átélem.

 

– Válogattatok egy kicsit, hogy mi legyen az a látvány, amit mindenképpen megmutatnátok a nézőknek?

 

Persze, de még mindig van ötletünk. Nem volt energiánk, időnk minden nyersanyagot feldolgozni, mert rengeteget videóztunk, fotóztunk kint, úgyhogy készülnek még ilyen „vlogok”. Vannak a fejünkben témák, amelyek alapján szeretnénk bemutatni azt, hogy milyen élmény volt ez nekünk. Hogy jött át számunkra ez az egész, mind a tajvani közeg, mind az egész szakmai rendezvény.

 

– Egy nagyon komoly kis úti film is készült, szintén ezekből az élményekből.

 

Igen. Mondtam Zolinak, hogy simán egy olyan órás kisfilmet csinálhatnánk Tajvanról, egy impressziót csinálhatnánk erről az egész útról, ami egy órába simán beleférne. Jobban szerettük ezt a rövid kis etapokban való megjelenést, mert ez nekünk, mai nyugati embernek a fogyaszthatóság szempontjából jobb. Néhány perc alatt néhány impulzust kapsz, ez olyan inspiráló.

 

– Mennyi nyersanyag van? Hány epizód készülhet belőle?

 

Hát ez jó kérdés. Attól függ, mennyire akarjuk részletezni. Mondom, egyórás nagyfilmet is csinálhatnánk, vagy úgy tíz epizódot simán, ha nagyon belemennénk a részletekbe.  

 

– Van kedvetek folytatni?

 

Hát hogyne, és szeretnénk majd angolul feliratozni az egészet. Le fogom fordítani azért, hogy azután az OISTAT-nál közzé tudjuk tenni, és legyen egy nemzetközi fogyaszthatósága is ennek.

 

– Megkaptátok a rangos szakmai elismerést, kint voltatok, készülnek majd a filmek, megválasztottátok az új elnököt. Hogyan folytatódik tovább a közös munka az OISTAT-on belül?

 

Itt lesz most októberben az új OISTAT elnökségnek egy találkozója. Amennyire lehet, szeretnénk részt venni mi is ezen. Úgy gondolom, nagyon jó alkalom ez megint Magyarországnak, a magyarországi szakmának, hogy idejön az új elnökség egy ilyen rendezvényre.

 

Megosztás:

Címke: , , , ,