„Láthatatlan vacsorát” rendeztek Békéscsabán a közelmúltban. Az érzékenyítő programról az Egyensúly AE Egyesület elnökével, Schiffertné Lócskai Henriettel és Ádász Istvánnal, a Vakok és Gyengénlátók Békés Megyei Egyesületének alelnökével beszélgetett a 7. Tv Aktuális című műsorában Zámbori Eszter műsorvezető.
Schiffertné Lócskai Henriett: Elsődleges célunk az érzékenyítés volt
Elsőként Schiffertné Lócskai Henriett válaszolt a kérdésekre.
– Hogyan és miért született meg az együttműködés gondolata a Vakok és Gyengénlátók Egyesületének Békés Megyei Szervezetével?
– Az Egyensúly AE Egyesület már hosszú évek óta tart fenn kapcsolatot a Vakok és Gyengénlátók Egyesületével. A Család, Esélyteremtési és Önkéntes Ház elsődleges feladatának tekinti mindazt, ami elősegíti az emberek érzékenyítését. Próbálunk olyan lehetőségeket teremteni, hogy minél többen éljék át, milyen is lehet egy sérüléssel élő ember mindennapi élete. Most a Vakok és Gyengénlátók Egyesületére esett a választás, de a SINOSZ-al és az ÉFOÉSZ-el, illetve más szervezetekkel is hasonló kapcsolatban vagyunk.
– Önök tehát fontosnak tartják, hogy különböző érzékenyítő programokat szervezzenek. Pontosan mit szeretnének ezekkel a programokkal elérni, mi a céljuk?
– Elsődleges célunk, hogy azok az egészséges emberek, akik a hivatalokban intézik a fogyatékossággal élő emberek mindennapjait, lássák meg saját tapasztalataikon keresztül, hogy milyen nehéz egy vak, egy siket embernek, vagy egy értelmileg enyhén sérült embernek ügyet intézni. Milyen nehéz egy bevásárlás, vagy akár egy étel elfogyasztása, amikor gyakorlatilag nem is tudja, hogy konkrétan mit eszik.
– Kik vehettek részt a csütörtöki programon, ezen a „láthatatlan vacsorán”?
– Elsősorban szociális szakembereknek szántuk ezt a programot. Tavaly a hivatalból hívtunk meg több döntéshozót. Most azért esett a választásunk szociális szakemberekre, mert a tavalyi siker után nagyon sokan hiányolták ezt. Most volt lehetőség nemcsak békéscsabaiakat, hanem újkígyósiakat is behívni.
– Milyen visszajelzések érkeznek az érzékenyítő programokkal kapcsolatosan? Eléri a célját?
– Úgy tűnik, hogy nagyon is. Mindegyik szociális szakember azt mondta, hogy ilyen erős, megdöbbentő érzésben még nem volt része. Hiszen teljes, szó szerint vaksötétségben fogyasztottunk el úgy egy vacsorát, hogy csak a villany felkapcsolása után tudtuk meg, hogy mi is volt ez.
– Mi volt a vacsora menete?
– A Vakok és Gyengénlátók Egyesületénél, a központi helyiségükben, ami gyakorlatilag egy családi ház, meg volt nagyon szépen terítve. A Kornélia Étteremből rendeltünk mindenki számára egy finom ételt. Az étel elfogyasztása nehezített volt. A finom zöldséges csirkemell mellé rizst kellett fogyasztanunk, savanyúsággal, és utána egy nagyon finom gyümölcskrémest is kaptunk. Valamint pici, két decis, lezárt üvegből kellett kitöltenünk saját magunknak a vizet – teljes sötétségben. A vendégek nem ebbe a szobába érkeztek először, hanem egy konyhai részbe. Ott még fel volt kapcsolva a villany, és onnan mindenkit egyesével, egy sötét folyosón keresztül vezette az asztalhoz egy látássérült egyesületi tag. A látássérült tudott tájékozódni, csak gyakorlatilag mi nem tudtunk, akik a sötétbe érkeztünk. Miután minden a tizennyolcan leültünk, elkezdődött a vacsora. Elfogyasztás után felkapcsolták a villanyt, és akkor nagy meglepetésre mindenki megnézte, hogy mit hagyott ott maga után. Voltak, akik ügyesebbek voltak, voltak, akik kevésbé. Nézték, hogy mi maradt a tányéron, illetve mi volt a tányér környékén.
– Ön hogyan élte meg ezt a vacsorát?
– Nekem nagyon furcsa élmény volt, amikor az elsők között bekísértek, és utána még sorban jöttek be különböző emberek. Gyakorlatilag mindenkit ismertem, és jót beszélgettünk közben a sötétben. Már eleve ez furcsa volt: úgy beszélgetni az emberekkel, hogy nem is látjuk őket. Amikor elkezdődött a vacsora, akkor nagyon rosszul éreztem magam, mert nem találtam semmit. Nem találtam a köretet, nem tudtam, hogyan kell a rizst a villára felrakosgatni, a kést és a villát összhangba hozni. Aztán ott volt a sütemény, ami nagyon szépen, szabályosan helyezkedett el, de valahogy nem jól osztottam be a területemet, úgyhogy nekem nagyon nehézkesen ment az evés. A víz kiöntése ugyanígy. Viszont megtanultunk jól együttműködni. A bontót például úgy adtuk körbe az asztalnál, hogy elmondtuk, hogy ki hol ül. Tehát sokkal többet kommunikáltunk egymással szóban, mint ahogy egyébként azt tennénk, egy bármilyen vacsora elfogyasztása közben. Összegezve nekem nagyon megható volt, és nagyon-nagyon tanulságos. Ez volt a második ilyen alkalom, amin részt tudtam venni. Az első is ugyanilyen megrázó élmény volt. Biztos, hogy másképp nézek ezután azokra, akik látássérültek.
– Tervezi az egyesület, hogy esetleg hasonló érzékenyítő programokat szervez helyi lakosoknak?
– Egy évben háromszor van lehetőségünk ilyet szervezni. Ezt pályázat keretében oldjuk meg. Most a vidéket céloztuk meg, Medgyesegyházán és Orosházán lesz a két következő alkalom. De a későbbiek során biztos vagyok benne, hogy Békéscsabán is minél több ilyet fogunk szervezni.
Ádász István: Ha segíteni szeretnénk egy vak embernek, kérdezzük meg, hogyan segíthetünk
Ádász Istvánnal, a Vakok és Gyengénlátók Békés Megyei Egyesületének alelnökével folytatódott a beszélgetés.
– Pontosan hogyan is zajlik egy ilyen „láthatatlan vacsora” a látássérültek szempontjából?
– Ez úgy történik, hogy megérkeznek a vendégek. Pár szóban ecseteljük nekik, hogy milyen környezetben lesznek, mégpedig úgy, hogy bevezetjük őket kézen fogva, hiszen már a bejáratnál is sötétnek kell lennie. Ha kinyitjuk a terem ajtaját, és bemegy a fény, akkor látnának mindent. Tehát egy sötét kis folyosón keresztül kísérjük be a vendéget. A helyére vezetjük, megmutatjuk neki, hogy hol van az asztal, a szék. Majd utána elmondjuk, hogy hol található az asztalon előtte a kés, a villa. De ezek általában ugyanott vannak, ahol máskor is szoktak lenni. Amikor behozzák az ételt a tányérokon, akkor ugyanúgy, mint a vadászpilótáknak, órákat mondunk nekik. Tehát hogy 12 óra magasságában van a köret, 3 óra magasságában a hús, 6 óránál mondjuk, van a rizs, és 9 óránál pedig saláta. Így könnyen tud alkalmazkodni hozzá, majd utána megkérjük, hogy jó étvággyal fogyassza el a vacsoráját. Ha segíteni kell nekik, akkor segítünk abban, hogy hogyan tudja esetleg jobban megtalálni a dolgokat. Ami nagyon fontos, hogy mindig minden evőeszközt, poharat próbáljon ugyanoda lerakni, hiszen akkor nem fogja leborítani a poharat, meg fölborítani a másiknak a tányérját.
– Hogyan tud ön segíteni egy-egy érzékenyítő program alkalmával a látóknak abban, hogy ne csak félelmet és bizonytalanságot, esetlenséget érezzenek, hanem átérezzék az önök állapotát, hétköznapjait is?
– Mint említettem, előtte van egy kis beszélgetés. Kicsit oldjuk a feszültséget, próbálunk egy kis humort is belevinni, például hogy vakon bízhatnak bennünk, és hasonló dolgokat. Utána már bent megkérjük őket, hogy figyeljenek a hangokra, hiszen csak a hangok alapján tudnak majd tájékozódni. Illetve a tapintásra, az illatokra figyeljenek oda, mert akkor jobban el tudják képzelni, hogyan zajlik a látássérültek élete.
– Ön szerint mennyiben lehet segítség az, hogyha egy kicsit a humor oldaláról, a beszélgetés oldaláról próbálják megközelíteni az érzékenyítést?
– Nagyon fontos, hogy oldjuk a feszültséget. A humor pedig az egyik legjobb feszültségoldó. Itt nem a sajnálatról van szó, itt azon van a hangsúly, hogy megértsék, megtudják, megismerjék, mi hogyan élünk. És átérezzék, hogyan tudnak nekünk majd segíteni azáltal, hogy már tudják, milyen lehet, ha nem látunk.
– Mit tapasztalnak, az érzékenyítő programok elérik a céljukat?
– Reméljük, hogy igen, hiszen elég jó visszajelzések jöttek a résztvevők felől is. Volt megkeresés máshonnan is egyénileg, hogy hogyan lehetne ezt a lehetőséget kibővíteni. Állunk elé, bárkit várunk szeretettel. Ha egy 8-10 fős társaság szeretné, akkor nekik is ezt meg tudjuk ezt csinálni, a Kornélia Étterem segítségével persze.
– Mennyire hasonlítható össze Ön szerint a látássérültek mindennapjaival egy-egy ilyen egyszeri érzékenyítés?
– Ez körülbelül olyan, mint csepp a tengerben. Tehát itt azért annyiban könnyebb dolguk van a látó embereknek, hogy azért ők tudják, hogyha eltelik egy bizonyos idő, fölkapcsoljuk a villanyt, vagy kimehetnek, tehát újra láthatnak. Mi látássérült, vak emberek pedig ebben kell éljük az életünket.
– Hogyan lehet megfelelően segíteni egy látássérült vagy vak ember számára?
– Itt két fő kérdést kell föltenni. Legelső kérdésünk az legyen, hogy segíthetek-e. Ha pozitív választ kapunk, hogy igen, akkor a következő kérdés az, hogy hogyan, vagy hogy miben, miként tudok segíteni. Majd a látássérült vagy vak ember elmondja, hogy ő miben szeretné kérni a segítséget. Egy utcán való vezetés legyen, vagy olvasson el valamit a tábláról. Tehát a látássérült ember fogja elmondani azt, hogy hogyan szeretne segítséget kapni a látó embertől.
– Visszatérve a „láthatatlan vacsorára”, hogyan lehet önökhöz fordulni, ha valaki szeretné ezt az érzékenyítő programot kipróbálni?
– Megfelelő létszámnak lennie kell. Akkor vagy az egyesület telefonszámát fölhívja, vagy emailt ír az érdeklődő. Vagy például Szegeden van egy vak szoba az Agóra harmadik emeletén, ahol egy vak vagy látássérült vezetővel ki tudja próbálni, aki szeretné, hogy milyen lehet tejesen vakon élni egy lakásban.
– Ha megvan a megfelelő létszám, akkor gyakorlatilag bármikor igénybe tudják venni ezt a lehetőséget azok, akik szeretnének részt venni egy érzékenyítő programon? Tehát ez a jövőben folyamatosan működhet?
– Lehetne, hogy folyamatosan működjön. Ki kell alakítani a rendszerét. Eddig az Egyensúly egyesület ezt meg tudta oldani, nekünk csak a helyszínt kellett biztosítani, illetve ugye azokat a praktikákat elmondani, amivel ezt az estét, ezt a vacsorát könnyebben el tudják tölteni.
