November vége, december eleje között, felvettem 13+1 anyagot a karácsonyi szünetre – ez a december 24-e és január 3-a közti időszakra vonatkozik. Kemény 13 nap. Kvázi minden napra jutott egy mese. A +1 a „tarcsi” volt, mert…
Na igen…
Ezeknek az írásoknak a 60 százaléka nőkkel készült. Még szerencse. Szerencse, mert a hölgyeknek az interjúkhoz való hozzáállásuk miden fölösleges sztereotipiát fölül írt.
Mik is ezek?
- azt mondják, hogy állandóan csacsognak (miért mi, férfiak nem?)
- (nemcsak) állítólag jól kommunikálnak (mi, férfiak már kevésbé)
- és bizony sokkal megbízhatóbbak (mi, férfiak bizony sokkal kevésbé)
Mire gondolok?
Minden interjúalany egyből igent mondott a megkeresésemre. Majd miután este elküldtem nekik a beszélgetésünk nyersanyagát, már másnap válaszoltak, többen még aznap éjjel (!). Később vagy ötször megköszönték, hogy gondoltam/unk rájuk.
(Állítólag Havas Henrik egyszer azt mondta, hogyha beszélget egy jó fél órát egy nővel, azok mindig beleszeretnek. Hááát… ez nálam épp fordítva van – persze ez a munka szintjén értendő. Mert szeretnünk kell, amit csinálunk.)
És akkor kik a hiúbbak… Szerintem a férfiak ugyanolyan hiúk, hanem…
Az egyik fejjel folyamatosan dobáltuk a (leendő) beszélgetés időpontját, de már az egyeztetésnél éreztem, hogy az egészből nem lesz semmi. Nem is lett. Pedig egy országos cimboráról van szó.
A másikukkal – akivel szintén jóba vagyok – még december elején találkoztam. Este el is küldtem neki az anyagot, mire másnap azt válaszolta, hogy a hétvégén lesz ideje átnézi. (Szerdán beszélgettünk.) Majdan a hétvége után, hétfőn ráírtam, hogy valami baj van? Nem, mondta, csak vendégek voltak náluk, így nem volt ideje megnézni. Végül is többszöri sírásomat követően január közepén napvilágot látott a cikk. Ráadásul csak egy vesszőt kellett javítani. (Ez volt a biztonsági + 1.)
Persze, kinek nem ige, az ne húzza gatyára!
***
És itt fért el a cikk lényege: Minden kedves hölgy olvasójának boldog nőnapot kíván a Békéscsabai Médiacentrum legénysége!
