A népi kézművesség a paraszti kultúra gyökereihez vezethető vissza, amely az önellátó gazdaságnak volt természetes velejárója. Abban az időben minden lány az anyja mellet, a szocializáció folyamán megtanulta, hogy hogyan kell a kendert áztatni vagy akár hímezni. A fiúk az apjuktól a fafaragás, a vesszőfonás vagy a gyékényfonás mesterségét sajátíthatták el.
– Ma már ezekre nincs szükség, hiszen ez a fajta tevékenység valahol a huszadik század közepe táján szép lassan eltűnt. Ezzel együtt elhalt a népi kézművességnek a szerves átörökítése is, azonban ezt meg lehet tanulni – mondta el Pál Miklósné, a Békés Megyei Népművészeti Egyesület elnöke.
Minden olyan tárgy, amely a kezünkkel vagy kéziszerszámmal készül, az kézműves termék. Egyre több embert vonzanak ezek a portékák, hiszen ezzel egyedivé válik viselője – tette hozzá az egyesület vezetője.
Szél János szerint mindig, mindenben ragaszkodunk a hagyományokhoz, ugyanakkor változtatjuk is azokat.
– Van egy elhaló hagyományrendszer, amelyre nincs igény vagy nincs meg a megfelelő közössége, ugyanakkor ez az úgynevezett újjáéledés az élet minden területén tapasztalható, beleértve a hagyományokat és a kézművességet is – fogalmazott a néprajzkutató.
Az egyesület azt tűzte ki célul, hogy azoknak, akiket érdekel a kézművesség, megpróbálnak minél több olyat alkalmat teremteni, ahol bele tudnak kóstolni a kézművesség rejtelmeibe. Ezért a szervezet létrehozott különböző műhelyfoglalkozásokat, szakköröket.
