A nap sztorija – Latinovits Zoltán, a színészkirály

Ma 42 esztendeje, hogy meghalt Latinovits Zoltán, a magyar film- és színháztörténet egyik legnagyobb alakja, legtehetségesebb képviselője. Az ember életében vannak olyan évszámok, melyeket amikor megél, akkor elgondolkodik. Az első ilyen a 27. életév, ismerjük a 27-es klub tagjait Jimi Hendrix-től  Kurt Cobain-on át Amy Winehouse-ig, akik nem bírták a nyomást és meg sem érték ez a kort. A következő a Krisztusi-kornak hívott 33. életév. Ezután jön az elgondolkodtató 44. év, ennyi idősen halt meg Latinovits Zoltán a színészkirály.

Igen királynak hívták és annak is tartották egy olyan rendszerben, amikor az országot egy villanyszerelő irányította és a regnáló kormány tagjainak jelentős része csak kívülről látott rendes gimnáziumot. Ma, amikor valami egészen mást jelent a színészet, a kultúra, a művészet, a színház, az élet, akkor szót kell ejtenünk a zseniről. Meg is tesszük.

 

„Latinovits Zoltán, gyere el hozzám
nyári ruhádban, a gyöngyfehérben,
hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem,
te kísértetnek is őrült Király!”

Latinovits Zoltán, Bujtor István és Frenreisz Károly (forrás: femina.hu)

Latinovits 1931. szeptember 9-én, Budapesten született, saját bevallása szerint nagyapja, Gundel Károly éttermében, „éppen Krúdy Gyula bácsi asztala fölött”. Édesapja Latinovits Oszkár földbirtokos, édesanyja Gundel Katalin, a legendás vendéglátós família sarja. Az édesapa gyermeke születése után nem sokkal elhagyta a családot, ami élete végéig fájdalommal töltötte el Latinovitsot. Édesanyja 1941-ben férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől még két gyermeke született: István, aki Bujtor István néven színész, és Károly, aki saját nevén zenész lett.

A fővárosi József Attila Gimnáziumban érettségizett 1949-ben. A kor szavát meghallva asztalos tanuló lett, majd betanított munkásként hídépítésen dolgozott. Közben tagja volt a Magyar Állami Vas-, Acél- és Gépgyárak (MÁVAG) öntevékeny színjátszókörének. Hamarosan beiratkozik a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnökként vörös diplomát kap. Mindeközben 1951-től már NB I-es játékos a Haladás SE kosárlabdacsapatában, ezenkívül szenvedélyesen szeretett vitorlázni. Egyetemi tanulmányai alatt is színészi hivatására készült.

 

„Vicsorogd rám a reményt, miképpen
élve is, magadnak sereget csinálj,
mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra
fordul még Mohács is, megfoganhat”

Mérnöki diplomával a zsebében szerződött a debreceni Csokonai Színházhoz, egy év múlva Miskolcra került, s a társulat vezető színésze lett.

1960-ban az Ilyen nagy szerelem című drámában partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt, s életre szóló szerelem szövődött köztük, ők voltak a magyar színházi élet első álompárja.

Latinovits 1962-től a Vígszínház, 1966-tól két évig a Thália Színház, majd 1969 és 1971 között ismét a Vígszínház tagja volt. Szókimondásáért, rendszerkritikus megjegyzéseiért a fővárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, így a veszprémi Petőfi Színháznál dolgozott.

A hazai színházi élet első szerelmes párja (forrás: blikk.hu)

Budapesten utoljára az Operettszínházban A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában lépett színpadra, de erejéből csak kilenc előadásra futotta.

Latinovits Zoltán modern játékstílusát intellektuális szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló hajlam jellemezte. Művészi pályáján elsősorban klasszikus hősöket, valamint torz lelkű gonoszokat formált meg kivételes találékonysággal, alázatos, tiszta alakításokkal. Színházi munkáinak sorából kiemelkedik a Rómeó és Júlia címszerepe, természetesen Júlia Ruttkai Éva volt, a Játék a kastélyban Ádámja, a Mario és a varázsló letaglózó Cipolla-ja, az Őrnagy szerepe a Tótékban, Willy Logan Az ügynök halálában vagy a Ványa bácsi címszerepe.

Veszprémben megvalósíthatta régi álmát: rendezhetett. Németh László Győzelem című drámáját valósíthatta meg. Első rendezése az év nagy színházi eseménye volt.

Bár a színházi színészetet sokkal előbbre sorolta, a magyar filmművészet számára is maradandót alkotott elég csak az Aranyember, a Pacsirta, a Szegénylegények, a Szindbád, a Pendragon-legenda vagy Az ötödik pecsét című filmekre gondolni.  Az Utazás a koponyám körül filmadaptációjáért a San Sebastián Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfiszínésznek járó díját vihette haza.

 

„mind aki elhúllt – kerengj föl a porból,
szállj föl versmondó nagyharangnak !
Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy,”

Szindbád szerepében (forrás: filmtekercs.hu)

 

 

Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel és színházi feletteseivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével. „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.”  Így nyilatkozott a Magyar Rádióban 1967 karácsonyán.

A mondatokat az akkori, műbőrkalapos, autóstáskás kultúrpolitika természetesen nem vette jó néven, megkezdődött Latinovits parkoló pályára állítása. Élete utolsó éveiben alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve.

Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című 1973-as önéletrajzi kötetében. Azonban a kortársak meg nem értése felőrölte idegeit, és hosszabb ideig depresszióval küzdött.

Utolsó munkája egy rádiófelvétel volt 1976. június 3-án.

Másnap, június 4-én már Balatonszemesről napközben levelet írt barátjának – akit Latinovits a következő zseninek tartott – Cserhalmi Györgynek: „A depresszió vagy vélt depresszió ellustított, teljesen elpuhított. Tegnap még fél napot ágyban töltöttem. Ma végre nekiláttam a jógázásnak, favágásnak. Ezért ma jobban érzem magam. Most már mindennap háromszor megcsinálom a gyakorlatokat.”

Majd késő délutáni sétája alkalmával a megérkező Nagykanizsa-Budapest gyorsvonat halálra gázolta.

Az utolsó filmszerep Az ötödik pecsétben (forrás: blikk.hu)

Latinovits Zoltán 1976. június 4-én a balatonszemesi vasúti átjáróban veszítette életét. Máig vitatott, öngyilkossági szándék, véletlen vagy külső személy által hozzásegített baleset következtében. Az igazságot vélhetően már soha nem fogjuk megtudni.

Nagyságát jellemzi, hogy halála után Pilinszky János, Illyés Gyula, Örkény István, Nagy László és a magyar irodalom számos jeles alakja búcsúztatta.

 

„pohár az asztalon, hűen várlak
akár utrakészen is, mint egy
mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak.”

1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott. A Kossuth-díjjal 1990-ben posztumusz tüntették ki, összegyűjtött írásai 1985-ben jelentek meg.

Ma már kevesen vannak azon szerencsések, akik élőben láthatták, de versmondásai, felvett színházi darabjai és az a közel 50 film, melyekben játszott a magyar kultúra szerves része és mindenki számára elérhető.

Latinovits Zoltán sírfelirata Balatonszemesen:

„Vándor, ki erre jársz, Sírj vagy nevess,

Zokogó víz Balatonszemes

Fái görcsben a tóra hajolnak,

Hatalmas nagy fia holtán

Ki voltál Latinovits Zoltán.

Pünkösdi lángnyelv júniusi szélben

Lecsap a habokra,

parányi vakokra

Boldog vagonokra.

Napfogyatkozás egy júniusi éjben.”

(A fejezeteket elválasztó idézetek Nagy László: Gyászom a Színészkirályért című verséből származnak)

Megosztás:

Címke: , ,