A behir.hu időutazó rovatában ma újra visszarepülünk ötven évet és megnézzük, hogy miről írt az 1968. november 12-én megjelenő Békés Megyei Népújság. Kukkantsunk bele ma is az elvtársak és az elvtársnők, illetve a kor örömét, bánatát megélő kisemberek izgalmas világába. Ma egy, a lakáskiutalás problémáival foglalkozó anyag, egy a frusztrált és ezért agresszív vezetőkről szóló cikk és egy békéscsabai építkezés anomáliáit boncolgató jegyzet kerül reflektorfénybe. Mai lapszemlénket is kiegészítjük egy aznapi fotóval és természetesen a 2018-as kommentárok sem maradhatnak el. Hasznos időtöltést kívánunk!
Egy határozat margójára
„Hét-kilencezer lakással több” - ezzel a szívet dobogtató címmel ismertette a hétfői újság a Gazdasági Bizottság határozatát. A cikkből választ kapunk arca is, hogyan lehet évente 7-9 ezer lakással többet felépíteni: vállalati támogatással.
Az új mechanizmus lehetővé teszi, hogy a részesedési alap terhére lakásépítési alapot teremtsenek a jól gazdálkodó vállalatok. Az alap felhasználásával több módon elősegíthetik, hogy az arra érdemes - sokgyermekes, törzsgárdista - dolgozók lakáshoz jussanak. Például kamatmentes, hosszú lejáratú kölcsönként megelőlegezhetik a társasház-építés költségeinek egy részét, sőt él is engedhetik a visszatérítendő összeg bizonyos hányadát. Felhasználhatják továbbá a lakásépítési alapot úgy is, hogy anyagi részt vállalnak a tanácsi lakásépítésekből. Ennek fejében természetesen jogot kapnak arca, hogy bizonyos számú otthon jövendő tulajdonosát kijelöljék.
Úgy gondoljuk, a megyében is helyesléssel találkozik a Gazdasági Bizottság határozata, hiszen mint országosan, nálunk is égető gond a lakáskérdés. 1960 óta 14 500 lakás épült Békés megyében, de ezek közül 5700-at az elavult, régi épületek pótlására használták fel. Így a tényleges szaporulat 8800. Ez sem kis szám, ha anyagi erőnkhöz mérjük. De ha az igényekkel vetjük össze, látnunk kell, hogy bizony kevés. Jelenleg a megye négy városában körülbelül 5500 jogos lakásigényt tartanak nyilván. S előreláthatólag még hosszú évekig nem csökken lényegesen az igénylők száma, hiszen anyagi lehetőségeink sem növekednek számottevően. Kibővülhet azonban a lakásépítési program, ha a megyei vállalatok nemcsak kémek, hanem adnak is a jövőben.
A több forrás, több pénz, több lakást jelent. Sőt még mást is. Azzal biztat a határozat megvalósítása, hogy az eddiginél demokratikusabb, igazságosabb alapon történik majd a lakások elosztása. Nyilván jól megnézi majd a vállalat, kinek adja azt a lakást, aminek a költségét részben viseli. S a vállalat alatt nemcsak a gazdasági vezetés értendő. A szakszervezeti bizottság, a KISZ, mondhatjuk: az egész munkáskollektíva véleményét meghallgatva választják ki a támogatásra érdemeseket. A hűség, a szorgalom és nem utolsósorban a dolgozó szociális helyzete játszhat szerepet a kérelmek elbírálásában. Azok a szempontok tehát, amelyek sajnos, ma még itt-ott háttérbe szorulnak különböző sportérdemek, s a jó összeköttetés mögött."
Békés Dezső
Mai kommentár: Az 1960-as évek Magyarországán valóban nagyon komoly probléma volt a lakáshoz jutás. Főként az iparosított településeken, ahova a munkahelyek miatt emberek tömegei települtek be. Nem véletlen, hogy a kor szociográfiai tanulmányaiban, de a kultúrában is nagy hangsúlyt kapott az albérlet és a munkásszállók világa. A Kádár-korszak lakáskiutalási rendszerében többnyire tízszer annyi lakáskérvény hevert a lakásosztályokon, mint ahány szétosztható lakás volt. Esetenként úgy csökkentették a régi kérvények számát, hogy amikor már megtelt az irattár a lakáskérvényekkel, újraszabályozták a kérvények beadásának rendszerét, így a régi kérvényeket egyszerűen ki lehetett dobni. Békés Dezső kissé szentimentálisan írta meg az anyagot, pedig neki is tudnia kellett, hogy minél közelebb állt valaki a hatalomhoz, annál könnyebb volt lakáshoz jutnia. Így a párt és állami apparátus, az erőszakszervezetek tagjai vagy a hatalom közvetlen kiszolgálói kaptak legkönnyebben lakást. Az írásban olvasható, hogy 1968-ban még csak négy városa volt Békés megyének. Azon kedves olvasó, aki elsőként megírja hozzászólásban, hogy melyik volt a négy település, ő szerkesztőségünktől egy üveg bort kap ajándékba, de csak december elsején. Hajrá Száraz november!
Nélkülözhetetlen, mint a levegő
"A vállalatnál, ahol legutóbb dolgoztam - panaszkodott villanyszerelő ismerősöm -, egy Dutka nevű volt a főnök. Munkatársai, bár elismerték, hogy jobban dolgozik, mint az elődje, mégse nagyon szerették. Ugyanis minden apró hibáért - az ügyben igaza volt ugyan - kikelt magából, ordítozott, megsértette a beosztottját. Az persze alig tért vissza a helyére, elkapott valakit és leteremtette, szegény csak hápogott. A végén oda fajult a helyzet, hogy ennél a vállalatnál a portás is ráacsarkodott az idegenre, ha az véletlenül nem magyarázta el folyékonyan és hangosan, mit is akar.
Egyszer felhívott az apám telefonon. Az öreg bizony mindig megilletődik, ha telefonon kell beszélnie, ugyanis falun még nem szokott hozzá a technika e csodájához. Vagy túlságosan halkan vagy hangosan ordít bele. Most megilletődött volt, de mire felocsúdott, a központos kisasszony már szét is kapcsolta, miközben valami dadogós ősöket emlegetett. Amikor megkérdeztem, miért nem hallgatta meg az öregemet, és miért beszélt vele ilyen csúnyán, nem is nagyon mentegetőzött.
„Mit képzel, ráérek én valakinek a motyogását hallgatni. Különben nem is tudtam, hogy az apja”. Majd panaszképpen hozzátette: „Tudja, hogy mennyi letolást kapok én naponta fentről semmiségekéit? Ha hallaná, férfi létére, biztosan bele pirulna.” Miért nem kéri ki magának? „Mert itt, szaktárs, ez a divat.” A türelmetlen, durva modor, a válogatott sértések özöne felülről sugárzik és megfertőz mindenkit. Persze elsősorban azokat, akiknek lehetősége van ezt a sugárzást lentebb továbbítani.
Ez a káros sugárzás a főnöktől indult ki, Megmérgezte az egymás közötti kapcsolatokat, még aki hajlamos volt az udvarias közlésre, a határozott, de nem sértő utasításra, az is leszokott erről Legfeljebb panaszkodott, de tartotta magát az idetelepített új hangnemhez.
Furdalt a kíváncsiság, vajon milyen ember volt a főnök előző munkahelyén. Kiderült, hogy ott beosztott vezetőként dolgozott, és természetesen alkalmazkodott felettese szokásaihoz, átvette annak modorát. Ami viszont - és ez meglepett - határozott, udvarias, embert tisztelő hang volt. Ennél a vállalatnál tehát ez volt a divat. Ehhez tartotta magát a portás és a telefonos kisasszony is. Természetesen ez alól nem vonhatta ki magát Dutka kartársunk sem, mert rendre utasították volna felülről, lentről pedig kikérték volna a durva, lekicsinylő hangot.
Viszont, amikor új munkahelyére került felelős vezető beosztásba - elismert érdemei miatt -, akkor egy idő múlva „begőzölt”. Visszafojtott indulatai feltörtek, igazi énjét mutatta. Érezte, hogy jól dolgozik, fölényes tudása, magabiztossága tekintélyt szerzett a számára, tehát nem törődött az olyan apróságokkal, mint a jó modor, az emberi hang. Tudta, azt hitte, hogy ezt minden fórumon megbocsátják neki, hiszen produkál.
Tényleg, beosztottjai először meglepődtek, amikor látták, hogy az udvarias, halk szavú főnök egyre gyakrabban kitör. „Biztos ideges”, védték , nyugtatgatták saját magukat. Majd amikor látták, hogy állandósult nála ez a betegség, megoszlott a vélemény. Egyesek, a „hajlamosak” hamar átálltak az új hullámra, mások szenvedtek miatta, ezek végül vagy beletörődtek, vagy odébbálltak.
A makacsabbak, akik látták a sugárzás igazi okait, a jellembeli fogyatékosságokat, szívós harcba kezdtek ellene. Lassan a vállalatnál kialakult két hullám. Az egyikből káros sugárzás áradt, a másikat hasznosnak nevezhetjük. Ez utóbbi még gyönge, de egyre terjed és meghonosodik. Szaporodnak az általa „megfertőzöttek”. Bizonyos, hogy végül is uralkodóvá válik az egész vállalatnál a vezetőtől a portásig.
Hiszen a munkatársak közötti kellemes légkör, a jó munkahelyi közérzet éppúgy nélkülözhetetlen a dolgozó ember számára, mint a kenyér vagy a levegő."
Mai kommentár: Az 1968-ban hatalmon lévő munkás-paraszt kormány uralkodása idején - a szépen mutató statisztikák miatt - több olyan emberből lett kisebb-nagyobb vezető, akik teljességgel alkalmatlanok voltak a vezetői szerepre. Ezek az elvtársak előbb-utóbb frusztráltak lettek és önértékelési zavaruk kisebbségi komplexusba torkollott. Az ilyen emberek képességbeli hiányosságukat többnyire verbális agresszióval szokták palástolni. Szemlézett anyagunkban erre látunk jó példát. Mi, 2018-ban élő munkavállalók szerencsések vagyunk, ugyanis manapság ilyen vezetők nem léteznek. Vagy mégis?
Nem vagyunk légtornászok!
"A címben szereplő tiltakozást a békéscsabai Tanácsköztársaság útjának építőihez címezték a Knézich utca lakói és mindazok, akik kénytelenek voltak már remegő lábbal átegyensúlyozni a mély árok fölött hanyagul keresztülvetett deszkaszálakon. A korhadozó pallók
lélegzetelállító recsegést, hajladozást produkálnak, ha valaki rájuk merészkedik. Pedig napról napra sokan választják jobb híján ezt az utat, mert egy sarokkal feljebb, a Mednyánszky utcánál valóságos iszaptenger zárja el a közlekedést így a Knézich utcai pallóhíd - bár ennek alig lehet nevezni - fontos átkelőhellyé lépett elő.
Mindannyian jól tudjuk, hogy a közművesítés elképzelhetetlen nyitott árkok, föld- és téglarakások nélkül. Vannak azonban olyan szabályok, amelyek az arra járók biztonságát hivatottak védeni. Ilyen szabály például, hogy korláttal ellátott, stabil deszkapallót kell helyezni az átkelő pontokra. Szabály továbbá, hogy az árkot korláttal kell elrekeszteni a gyalogjárótól. Ezzel szemben a Mednyánszky és Knézich utca közötti szakaszon a korlátot lent, az árok fenekén állították fel a tréfás kedvű építők, s elfelejtették körülkeríteni a víz- és csatornamű vállalat előtt tátongó gödröt. Nem is beszélve a gyalogjárón hagyott föld- és téglakupacokról, a Tanácsköztársaság útjának egész hosszában. Talán azt hiszik, hogy így is jó? Tévednek! S jó lenne, ha e tévedésükre az illetékes hatóságok figyelmeztetnék őket még azelőtt, mielőtt valaki a lábát töri.
Mai kommentár: A ma szemlézett jegyzetből és korábbi anyagokból kiderül, hogy 1968-ban komoly munkálatok folytak a Tanácsköztársaság, ma Andrássy úton. Ismét kiderült, hogy a kor embere nem tudta, hogy az ilyen problémával kihez is kell fordulnia, ezért a helyi újság szerkesztőségében köt ki a panasz, ahol mi tesznek? Megírják az esetet, hátha a nyilvánosság ereje segít. Nem leszünk meglepve, ha néhány nap múlva rendeződik az állapot és tényleg nem kell légtornásznak lenniük a járókelőknek. A tréfás kedvű építőknek 2018-ból küldünk egy nagy piros pontot.
Egy fotó
Mai fotónk az 1968. november 12-ei Békés Megyei Népújság 3. oldalán jelent meg az Nem kell már a sarat taposni…című anyag illusztrációjaként.
A képhez kapcsolódó írás: Békésen, az Epreskertben új utcasorok épülnek modern többszobás, összkomfortos lakásokkal.
A szép házak előtt sokáig taposták a sarat, amíg aztán a lakók összefogtak és a tanács segítségével - társadalmi munkában - több száz méteres betonjárdát készítettek. A jó példa követőkre talál és rövidesen újabb járdák, vízelvezető árkok jelzik, hogy az új lakótelepet az emberek magukénak érzik.
(A fényképek illusztrációk, nem biztos, hogy 1968-ban készültek, nem biztos, hogy Békés megyében, de jellemzőek a korra.)
