A behir.hu időutazó rovatában ma újra visszarepülünk ötven évet és megnézzük, hogy miről írt az 1968. június 23-án megjelenő Békés Megyei Népújság. Kukkantsunk bele ma is az elvtársak és az elvtársnők izgalmas világába. Ma egy békéscsabai munkásmozgalmi Ki-Mit-Tud?-ról szóló beszámolót, egy Tótkomlóson történt thrillert és egy népnevelő, de jól megírt jegyzetet választottunk, persze kommentárral. Jó szórakozást kívánunk!
A KMP- jubileum tiszteletére
KI Mit Tud? — brigádvetélkedő a Békéscsabai Kötöttárugyárban
Értékes pénz- és könyvjutalmak — Novemberben országos döntő
A Textilipari Dolgozók Szakszervezetének Elnöksége országos KI MIT TUD? brigádvetélkedőt hirdetett meg a Kommunisták Magyarországi Pártja megalakulásának 50 éves évfordulója tiszteletére, a szocialista és az e címért versenyző textilipari brigádok részére.
A Békéscsabai Kötöttárugyár gazdasági vezetése és pártbizottsága felkarolta a kezdeményezést, a Vállalati Szakszervezeti Tanács megszervezte a csütörtökön lebonyolított vállalati döntőt, amelyben négy kollektíva, a varrodai József Attila és Zója brigád, az exportraktár Nyikolájev és az alkalmazottaik Aurora brigádja vett részt. A szakemberekből álló zsűri — Szelezsán Györgyné elnökletével — jól látta el feladatát. A szakszervezet elnökségét Dénes Istvánné és Székely János képviselte. A játékvezetői tisztet Kovács Ferenc látta el.
A vetélkedő résztvevőinek — az országos elnökség által előzetesen rendelkezésre bocsátott kötelező és javasolt szakirodalom alapján — 58 kérdés anyagából kellett felkészülniük. A játékszabályok értelmében az egyenként 4—4 főből álló brigád mindegyikének tizenegy — négy munkásmozgalmi, három munkajogi és két-két munkavédelmi, illetve szakmai — kérdésre kellett megfelelnie. Valamennyi versenyző kitűnő felkészülésről tett tanúbizonyságot. A zsűri egy-egy választ 0—5 ponttal értékelt.
A színvonalas verseny mindvégig rendkívül izgalmas volt. Különösen azzá tette két kollektíva fej-fej melletti párharca. Végül is a Petrovszky Katalin—Veszelka Györgyné—Hajdú Ferencné— Szendrő Zoltánné összetételű Nyikolájev brigád bizonyult a legjobbnak. Jutalma 2000 — résztvevőnként ötszáz — forint. A második helyezett Aurora brigád 1600, a harmadik Zója brigád 1400 forintot kapott, míg a József Attila brigád résztvevő tagjai értékes könyvjutalomban részesültek. Egyénileg Veszelka Györgyné és Petrovszky Katalin, illetve Hanczár Imréné, Murvai Györgyné és Tóth Jolán (mindhárman az Aurora tagjai) tűnt ki talpraesett válaszaival.
A győztes Nyikolájev brigád tagjai egyben abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy részt vehetnek a szeptember 15-től október 15-ig lebonyolítandó országos elődöntőkön, majd pedig sikeres szereplés esetén — amit szívből remélünk — az országos döntőn, amelybe nyolc brigád kerülhet be és — az országos elnök kiírása értelmében — valamennyi jutalomban részesül. A versenysorozat követelményeire és színvonalára jellemző, hogy az országosan győztes textiles brigád résztvevői személyenként két-kétezer forint jutalomban részesülnek.
További sikeres szereplést, Nyikolájev brigád!
Mai kommentár: Egy, központból irányított tervgazdálkodásba belefér, hogy a munkavégzés mellett munkásmozgalmi Ki-Mit-Tud?-on vegyenek részt a dolgozók. Arra azért kíváncsiak lennénk, hogy Szelezsán Györgyné zsűri elnök milyen területnek volt a szakembere. Egyébként, pedig ejnye, varrodai József Attila brigád, mi ez a negyedik helyezés?
A tárgyalóteremből
„Ha per, úgymond, hadd legyen per”
Önkéntelenül is Arany János „Fülemile” című verse jutott eszünkbe, amikor az orosházi járásbíróságon megismertük Paulik János, Tótkomlós, Kórház utca 8 szám alatti lakos ügyét. Ö is, mint a versben, Péter és Pál, nevetséges apróságon veszett össze szomszédjával, Michelsz Mátyásnéval, s lassan, de biztosan terebélyesedett az ügy, nőtt az aktacsomó, s ezzel természetesen a költség is. Dehát „Ha per, úgymond, hadd legyen per” írta Arany János is az említett versben, mert már nem is az az apróság volt a lényeg, amin összevesztek, hanem az, hogy kié legyen az utolsó szó.
A történet egyszerű: Paulik János cipész-nyugdíjas malaca nekiszaladt a közös kerítésnek, s a megrongált kerítésen, melyet három perc alatt néhány szöggel (no meg egy kis jóakarattal) meg lehetett volna javítani, összevesztek Michelsznéval, aki a Bezerédi utca 17 szám alatt lakik. Ezek után tavaly augusztus 6-án a közös kerítésen át Arvalin mérget szórt Paulik János a szomszéd baromfi- udvarába, s hatvannégy baromfi elpusztult. Sor került a nyomozásra, majd vádemelésre, végül a bírósági tárgyalásra. Először tizennyolc tanút hallgattak meg, s a bíróság ezer forint pénzbüntetést szabott Paulikra. ö azonban „nem hagyta magát”, s az ítéletet megfellebbezte. A megyei bíróság ismét kihallgatta a tizennyolc tanút, sót, még további tizennégyet is. Végül a következő ítélet született: Paulik János köteles megtéríteni 1009 forint bűnügyi költséget, fizetnie kell ezer forint büntetés, 1645 forint kártérítést, s 96 Ft egyéb költséget. Az ítélet még nem jogerős, mert Paulik ismét fellebbezett. „Ha per, úgymond, hadd legyen per”.
Mai kommentár: Egy újabb, szép népnevelő történet, sőt valódi thriller Tótkomlóson: méreg, 64 halott, nyomozás, vádemelés, 18 tanú, majd még 14. Főszerepben: Paulik János és Michelsz Mátyásné. Helyszín: a Kórház utca 8 szám alatti porta és a Bezerédi utca 17 szám alatt telek találkozásánál felállított kerítésnél.
Dodó és az elégtétel
Grünspann Dodó rumlis menő volt a galeriben, mely nem szokásos huligánbanda, hanem környékbeli táncrajongók veszélytelen társasága lévén, vidám csörgésből élte ki esténként szórakozásvágyát. Nagy néha persze előfordult mázsás döngölés is. Névnapkor lepedős tálalást csinálták, azaz fehér asztalnál ettek-ittak, szesztől sem irtózva. Egy alkalommal a közismerten lusta gondolkodású Kerep Csimbinek eredeti ötlete támadt:
— Gyerekek! Csináljunk végrendeletet! — visította, mikor már kétszázon felül volt mindenkiben a nyomás.
A társaság bambává bárgyúit, hogy a következő pillanatban kitörjön a kacagás, majd pedig az igenlés is, hogyhát „jó kis móka lenne”. Utóvégre senki sem él halálánál tovább, nem árt, ha van a jakó-zsebben egy ilyen dokumemt. így aztán mindenki írt egyet. Grünspann Dodó rendelkezése egymondatos volt: „Sírbaeresztósemkor játsszák le magnóról a Dobos Attila Himnuszt, azt, hogy A BOLDOGSÁGTÖD ORDÍTANI TUDNÉK!” Dodó, aki millió és egy slágert fújt dallamostól, ebbe az egybe volt beledilizve. A galeri teljesen megértette utolsó kívánságát. Azt már kevésbé, mikor egy napon az örökké virgonc Dodó nem létezett többé. Egyszerű reflex-hiba történt. KRESZ-vizsgáról jövet, a járdáról az úttestre lépve, fejét bal helyett jobbra fordította. A halál, egy öttonás tehergépjármű képében nagyon megnyomta szegényt. Dodó annyit se nyikkant, hogy „dehülyevagyok
hogynemakreszszerintközlekedem” — máris kész volt.
A hozzátartozók a megboldogult zsebében egy gyűrött borítékot találtak „Végakaratom” felirattal.
— Dobos ordítozó slágerét Dodó sírbatételekor? — sápadozott mindenki. Egy Chopin gyászinduló, az igen, esetleg a helyi dalárda kedvenc gyászslágere, az „Elmentél, jóbarát”, vagy — na bumm — a „Hajrá! Magyar fiúk... !” — sportinduló. De, hogy valaki éppen akkor ordítozzék a boldogságtól, mikor a földbe liftezik, őrület A gyásznép röhögni kezd a sírnál, ha meghallja. Végül is akként döntöttek, hogy végakarat ide meg oda, csendes temetés lesz. Hiába dühöngött a galeri, hogy már holtában sem magnózhat a fiatalság! De aztán elcsendesültek. Igaz is, ne gondolja a környék, hogy zöldvendéglő lett a sírkértből.
És elkövetkezett Dodó végtisztessége. Hatalmas tömeg állta körül a sírt. Már engedték lefele a koporsót, mikor keresztek, koszorúk és platánfák felett tisztes hangerővel felcsendült Dodó imádott himnusza. A boldogságtól ordítani tudnék...! zengett a gyászba borult gyülekezet fülébe a szöveg és a dallam. Hát van természetfelelős!... A jóbarátok arcára elégedett mosoly ült. De a sláger, mintha elvágták volna, abbamaradt. A fák és bokrok miatt senki sem láthatta, hogy a temetőn túli sétaúton mi történt. Boldogan egymáshoz simuló pár andalgott ott. A fiú karjára akasztva duplaelemes, nagy táskarádió bömbölt. Éppen Dodó himnuszánál érkeztek a sírkerthez.
— Nézd, temetés, mutatott döbbenten a lány oda, ahol a lombsövény kis ablakot hagyott a szertartás látványára.
— Ő! Én balfácán, meggyaláztam szegény halottat — mea-kulpázott a fiú, s a készülékbe fojtotta a slágert.
Pedig ha sejtette volna
Mai kommentár: Ma már hála Istennek nincsenek huligánbandák, akik esténként vidám csörgésből élik ki szórakozásvágyukat. Mai világunkban a fiatalok kulturáltan fogyasztanak alkoholt a köztereken, üvöltetik telefonról a zenét, dobálják szét a szemetet. Ezzel dobják fel a városlakók mindennapjait. Az azért figyelemreméltó, hogy Istent természetfelelősnek hívja a jegyzetíró.
