Az asztalnál ezúttal is előkerült minden, ami egy jó osztálytalálkozóhoz kell: régi tanárok és történetek, fiatalkori csínyek, hosszú életet ígérő tudományos elméletek. A legfontosabb megállapítás pedig talán az volt: a legutóbbi találkozó óta eltelt két év nem öregített rajtuk, hanem egyenesen fiatalította őket.
Az ember azt hinné, hogy hatvankét évvel az érettségi után egy osztálytalálkozón már nehéz meglepetést okozni. A 4/E egykori diákjai azonban most szombaton is bebizonyították, hogy ez az osztály még mindig tud újat mondani – elsősorban egymásnak.
A dr. Kerekes Attila által szervezett találkozón, a Fiume Étteremben hamar kialakult az a hangulat, amelyet az ember leginkább régi barátok társaságában tapasztal meg. Nem kellett hosszú bemutatkozás, hiszen a jelenlévők többségének nem kellett elmondani, ki kicsoda.Legfeljebb azt kellett néha pontosítani, hogy egy-egy régi történet mikor is történt. A beszélgetésben ugyanis hat évtized könnyen összecsúszik.
Az egyik pillanatban még arról esett szó, hogy milyen volt egykori tanáruk, aki annak idején nem is tűnt olyan öregnek. Aztán gyors fejszámolás következett: ha akkor csak néhány évvel volt idősebb náluk, vajon hány éves lenne ma?
A válaszokból hamar kiderült, hogy az idő bizony furcsa szerkezet. Aki egykor tanárként már nagyon öregnek tűnt, arról ma kiderül, hogy a jelenlévő nyolcvanasok szemével nézve akár egészen fiatalnak számítana. De nemcsak az idő múlását számolgatták. A társaság komoly tudományos eszmecserét folytatott arról is, meddig élhet az ember.
Dr. Borbola József többek között szóba hozta, hogy Magyarországon mintegy 1500 száz év feletti ember él, és ha nekik sikerült eljutniuk a bűvös százig, talán másoknak is van esélyük. A száztíz, sőt a százhúsz év sem tűnt elérhetetlennek. A beszélgetők felidézték azt az elképzelést is, hogy az emberi élet akár a 120 év körüli kort is elérhetné.
A társaságban pedig akadt is olyan, aki ezt nem csupán elméletként kezelte. Hiszen aki már betöltötte a nyolcvanat, annak nincs oka arra, hogy ne gondolkodjon a következő negyven évről is. És ha már a hosszú élet szóba került, következhetett a tudomány egyik legnagyobb rejtélye: miért van az, hogy az asztalnál ülő tíz emberből kilencnek kék a szeme?
A gyors helyszíni felmérés eredménye szinte hihetetlennek tűnt. Kilenc kékszemű tíz emberből! A kérdés természetesen azonnal felmerült: vajon a kék szem és a hosszú élet között van-e valamilyen összefüggés? A válaszra ezen az estén nem született tudományosan hiteles bizonyíték, de a társaság szemmel láthatóan nem is emiatt gyűlt össze.
A jókedvhez ugyanis már önmagában elegendő volt a felismerés. A kékszeműek tehát akár külön kutatási programot is indíthatnának. Az egészséges élet titkára viszont már sokkal könnyebben született válasz: halat, tojást, jó sajtokat, tésztát – és jó falatokat kell enni. No és persze inni is lehet, de csak mértékkel és lehetőleg jó minőségűt.
A társaság ebben is egyetértett: nincs elég hosszú élet ahhoz, hogy az ember rossz bort igyon. A komoly tudományos fejtegetéseket aztán időnként egészen hétköznapi kérdések szakították meg.
Például az, hogy milyen lehet a hóhelyzet a Medgyesegyháza melletti Bánkúton. Erről a medgyesi Dusik János mesélt, ugyanis a településük melletti Bánkútot sokszor összetévesztették a Bükk hegységben fekvő Bánkúttal. (Anno Bánkútot a medgyesi művházon keresztül lehetett elérni.)
Egy ilyen kérdés hatvan évvel az érettségi után legalább annyira fontos lehet, mint hogy ki volt a legjobb tanuló annak idején. A beszélgetés közben persze az iskolai évek emlékei is sorra előjöttek. Az egyik régi tanárról például az is kiderült, hogy annak idején néha elvették tőle a naplót. Akkor talán nem biztos, hogy ugyanolyan szórakoztatónak találta a történetet a pedagógus.
Az osztálytársak közül mindenki betöltötte már a nyolcvanat, mégis volt valami feltűnően fiatalos a társaságban. Talán éppen az, hogy amikor egymással beszéltek, eltűnt néhány évtized.
Az első ötéves találkozót Vig Tibor szervezte, amit 1969-ben tartották a Fehér Galamb Étteremben. Akkor még egészen más világban éltek, és talán egyikük sem gondolta volna, hogy egyszer majd, több mint hat évtizeddel az érettségi után is ugyanahhoz az asztalhoz ülnek le.
A következő évtizedekben a találkozók már nem mindig követték egymást szabályosan. Volt idő, amikor hosszabb szünet következett. Mindenkinek megvolt a maga élete: család, munka, mindennapi teendők, és így nem mindig akadt valaki, aki megszervezze az újabb találkozót.
Aztán elérkezett az ötvenedik érettségi évforduló. Ekkor Sajben Pali vette kezébe a szervezést. Nem véletlenül: rendőr volt, és megvoltak neki a címek. Ez pedig egy osztálytalálkozó megszervezésénél legalább akkora előnyt jelentett, mint egy jó szervezőkészség. Így újra össze lehetett hívni a társaságot.
Galéria
Azóta pedig nem várnak újabb öt éveket. Két-három évente újra találkoznak. Ez pedig szemmel láthatóan jót tesz mindenkinek. A mostani beszélgetésben már az is felmerült, hogy talán még sűrűbben kellene találkozni.
Háromhavonta? Miért ne? Ha az ember egy ilyen társaságban két év alatt két évet fiatalodik, akkor akár még sűríteni is érdemes a programot.
Persze az osztálytalálkozón nemcsak a jó híreknek jutott hely. Megemlékeztek azokról is, akik már nem lehetnek közöttük. Hiszen hatvankét év nagy idő, és egy ekkora közösség életében természetes módon vannak veszteségek is.
De az este nem a hiányokról szólt. Sokkal inkább arról, hogy akik itt vannak, még mindig képesek örülni egymásnak. A társaság tagjai büszkén beszéltek arról is, hogy az egykori osztályból sokan a választott pályájukon kiváló eredményeket értek el: orvosok, vállalkozók és más területek sikeres szakemberei kerültek ki közülük.
De talán még ennél is fontosabb, hogy az osztály közössége megmaradt. A végén természetesen jött a koccintás. Azokra, akik itt vannak. Azokra, akik már nincsenek. A poharak összekoccantak, és talán mindenki ugyanarra gondolt: lehet, hogy az évek múlnak, de ez a társaság valahogy mindig megtalálja a módját annak, hogy egy kicsit megállítsa az időt.
A kékszeműek pedig már bizonyítottak.
Dr. Borbola József és dr. Kerekes Attila – Fotó: Such Tamás / behir.hu
