Unos-untalan ezt látjuk/halljuk/mondjuk, hogy a mai gyerekek feszt nyomkodják a kütyüiket. És mi?
S miután a gyerkőcök szinte mindent otthonról hoznak-visznek a nagyvilágba, így kvázi a lelkünk rajtuk. Illetve… Azért az idő múlásával, azaz amikor átlépik a másfél métert vertikálisan, egyre jobban vékonyodik a hangunk.
Most persze a nevemben beszélek, de például 11 évesünket már baromi nehéz egy kis vasárnap délutáni, azaz a hétvégébe kapaszkodó kirándulásra rávenni. Legyen az Póstelek, Szabadkígyós vagy épp a Magyar utca.
De összejött.
Természetesen ez csak úgy sikerülhetett, hogy a délutáni töri leckét felülírta a séta. (Nyilván a házi mindig az utolsó pillanatokra marad, még ha volt rá vagy 10 nap is. Mint anno nálam, de mint tudjuk, a határidő a legnagyobb úr.)
Így szép reményekkel nekivágtunk a Magyar utcának – a sugárútnak, amely összeköti a Lencsót Fényessel.
Gyönyörű házak, sétáló családok, szép reményű futók, tarkabarka versenykerósok, száguldó autósok jöttek velünk szembe. Az egyik bokorban csipkebigyókák, máshol pukkanó hóbogyók kukucskáltak ki a kerítés résein. És számtalan kutyát, macskát láttunk (az egyik házban öt macsek volt, az egyik szegény párának nem volt füle). És a túra végállomása a baris-kecskés-kacsákos (nem hivatalos) állatsimogató volt… Amely R-GO aranybánya egy panelcsaládnak.
Majdan visszafele azt vettük észre, hogy a macskás háznál, ahol a fül nélküli ült, műszakváltás volt: már három blöki tolta a szolgálatot.
Közben már sötétedett, és alig volt néhány száz méter hazáig, amikor Moo gyerek kitalálta, hogy először hajat mos, és utána a töri.
Teli volt a hold. Farkasoknak való idő. Táncoltunk.
Galéria
