Akár a gyerekünkről, akár az unokánkról van szó, mindannyian féltjük, óvjuk. De hol húzódik a határ a túlféltés és az egészséges aggodalom között? Ezekből a jelekből kiderül.
A gyereknevelés nagyon nehéz feladat, hiszen annyira féltjük a csemetét, hogy az már felfoghatatlan. Mégis ki kell engednünk a világba, megbízni benne és a körülötte lévőkben. Ha ez nem történik meg, ha őrjöngő helikopterszülőként állandóan a gyerek vagy az unoka felett körözünk, akkor előfordulhat, hogy nem alakul ki benne az egészséges önbizalom, az érzés, hogy elboldogul a világban, hiszen képes rá. Rossz esetben velünk együtt mindenben a veszélyt látja meg elsőként a kaland vagy az ígéretes lehetőség helyett, és az a vicc, hogy még ettől sem lesz nagyobb biztonságban.
Azok a koszos ruhák
Tejesen természetes, hogy a gyerekek összekoszolják magukat, a ruháikat. Ez annyit jelent, hogy valami izgalmasat játszottak – még jobb, ha ez a természetben történt. Ilyenkor adjunk rájuk nyűhető ruhát, és ne azon aggódjunk, hogy az koszos, vagy sem. A lényeg az élmény, amit a gyerek átél, az anyagokkal, színekkel, formákkal, dolgokkal történő ismerkedés, az egészséges immunrendszer kifejlődéséhez szükséges kosz. Ha turkálókban vásárolunk olcsón, nem fogjuk talán annyira félteni a ruhákat – amik amúgy is azért vannak, hogy védjenek a hidegtől, és minket (ki)szolgáljanak. Persze a „tökéletes” anyuka gyereke sosem jön haza fülig koszosan, pláne nem akkor, amikor vendégek jöttek hozzá, de nem is ismeri a pocsolyában fetrengés, mezőn szaladgálás mesés érzését.
A jó anya nem segít mindenben
Azzal a felütéssel, hogy a gyerek ügyetlenebb és lassabb, sok anyuka még a tízévesnek is beköti a cipőfűzőjét, és mossa a fogát. Teljesen felesleges túlféltés, mert nem csak mi anyukák, nagymamák tudjuk, hogyan kell azt a bizonyos dolgot jól elvégezni, megtaníthatjuk ezt a gyerekünknek is. Lehet, hogy csak sokadik próbálkozásra sikerül neki, de akkor is fejleszti az önbizalmát, az önállóságát az, hogy neki sikerült valami. Ráadásul minden gyerek külön világ a maga szokásaival, igényeivel, képességeivel, amiket akkor tud igazán kifejleszteni, ha hagyjuk neki.
Mindenáron szórakoztatni
A túlféltő anyákra jellemző, hogy a gyerek minden szabadidejét betáblázzák, és nem mozdulnak mellőle. Ők a játszópajtások, az edzőpartnerek, akik soha nem hagyják magára a gyereket, mert akkor „ki tudja, mi történne vele”. A válasz: semmi. A gyerek megáll a maga lábán, képes barátokat szerezni, és játszani is nélkülünk, és arra is szüksége van, hogy legyen szabadideje, amikor pihen, gondolkodik vagy éppen semmit sem csinál. A függetlenségét bármi miatt elvenni tőle nem pozitív, hanem negatív cselekedet.
Barátellenőrzés
Elég félelmetes a gyereket egyedül hagyni a barátaival, hiszen ki tudja, mit művelnek, mibe rángatják bele szemünk fényét. Mégis el kell engednünk, mert ez a dolgunk. Nem segít, ha a gyerekeket kikérdezzük, mindegyiktől elkérjük a telefonszámát, és aztán rajtuk keresztül ellenőrizzük a gyerekünket. Persze a biztonságukról gondoskodunk, de ez nem jelentheti azt, hogy pontosan megszabjuk, hová menjenek és mit csináljanak – különben gúnyolódások céltáblájává tesszük a csemeténket.
Minden baj a mi hibánk
A túlféltő nagyszülők, szülők rettenetesen érzik magukat, ha a gyereket mégis valami baj vagy szomorúság érte. Úgy érzik, ez teljesen az ő hibájuk, és a gyerek sajnos ezt megérzi. Sem anyaként, sem nagymamaként nem élhetünk a gyerek helyett, nem is szabad. Neki megvan a maga útja, élete, ahogyan nekünk is a sajátunk. Ha állandóan feszültek vagyunk, nem bízunk a világban, sem senkiben – a gyereket is beleértve –, az érződik rajtunk, és bizonytalanná teszi a csemetét is. A végén elrejti majd a fájdalmát, problémáit, a „kellemetlen” kérdéseit, csak hogy az anyját boldognak lássa – ez pedig nem jó út.
Mindent megszervezni
Vannak szülők, akik a gyerek minden ötletére, kívánságára ugranak. Dolgozni akar a szünetben? Két órán belül kerítenek neki állást. Nincs elég barátja? Szereznek neki. Megkívánt valami játékot? Már meg is kapta. Pedig a kívánságok azonnali teljesítése nincs jó hatással, hiszen az élet sem így működik. Meg kell tanulni várni, lemondani, és igen, megszervezni a dolgokat. Ha ezt mindig megcsináljuk a gyerek helyett, esélye sem lesz a saját lábára állni, megtanulni döntést hozni, észszerű kockázatot vállalni, vagy éppen feldolgozni, ha hibázott. Nem arról van szó, hogy ne segítsünk a saját gyerekünknek, de hagyjunk neki időt és teret arra, hogy saját maga próbálkozzon, hogy megérezze, milyen erősségei, gyengeségei vannak, hogy felfedezze a világot annak minden érdekességével, helyzetével együtt.
Forrás: Ridikül
