„Van akkora bicepszem, mint Stallonénak?” – avagy ki a példaképed?

Egészen közelről, a deszkák tövéből még inkább hasonlít rá: alkata, haja, mozgása, összekötő szövegei stb. Néhány számba belehallgattam, nem volt rossz, de lécelnem kellett, fojtogatott az idő. Utólag belátom, hiba volt. Meg kellett volna várnom a szünetet.

Többek között kíváncsi lettem volna rá, hogy a mindszenti Heve mennyire Hobo a mindennapokban? Vajon 0-24-ben úgy viselkedik, mint a példaképe – ha egyáltalán a példaképe? (A megoldás lejjebb.)

Majd néhány ismerősömtől megkérdeztem: Ki a példaképed? Van-e sorvezetőd?

Ha a saját példá(i)mból indulok ki, akkor azt látom, hogy gyerekkoromtól kezdve a fiatalkoromig szinte minden időszakban volt idolom, akire hasonlítani akartam. A sportolók, a zenészek vagy akár az írók közt is. Például Charles Bukowski akkor talált meg, amikor nagyon lent voltam. (Borzasztó végkifejlete lett volna az életemnek és közvetlen környezetemnek, ha Bukowskival azonosultam volna.)

A nyolcvanas évek közepe táján, a világon szinte az összes tizenéves a Stallone/Schwarzenegger muszkli-lázban égett. Az egyik középiskolás osztálytársnőm barátja egyszer azt kérdezte tőle: „Van már akkora bicepszem, mint Sylvester Stallonénak?” Kellenek a minták.

Horváth Szabi kolléga példaképe természetesen Sukkmarci… (öblös nevetés) Majd hozzáteszi, nem jó példaképben, ugyanis a rajongás helyett inkább tiszteli az embereket. 

A szeghalmi születésű Nagy Szabolcs – aki több évet muzsikált Hobóval, illetve néhány számot írt is neki, mi több az Exon is játssza őket – a hasonmásegyüttesekkel kapcsolatban elmondja, tribute és cover bandek mindig voltak és lesznek is. Korábban Magyarországon emlékzenekarnak hívták őket.

(Míg a tribute-ok leginkább arra törekednek, hogy „csak” pontosan játsszák le a dalokat, addig a coverek a hajviseletet, a ruházatot, a mozgást stb. ugyanúgy prezentáljak, mint az eredeti előadók.)

– Ha úgy vesszük, egy vonósnégyes is cover, mert a kottából egy az egyben eljátsszák a partitúrát és minden bizonnyal olyan elegáns ruhában, mint amilyet valaha a komponisták viseltek a színpadon – teszi hozzá.

Majdan megkerestem a dél-alföldi coverek koronázatlan királyát, azaz Johnny Moonlightot.

Kérdésemre, hogy egy fellépést követően mennyire marad benne a szerepben, azt válaszolja, „Ez attól függ, hogy milyen közönség előtt lépek fel. Ahol ismernek, nyilvánvalóan tudják, hogy ki vagyok és így a produkció után azonnal visszalényegülök. De ha egy idegen környezetben Johnny Moonlightként ismertek meg, és nem akarom felfedni a saját valómat, akkor akár rá is játszhatok a szerepre.”

Elmeséli, pár éve Csirke Pityuval fotózkodott. Az egyik felvétel előtt azt kérdezte tőle: „Milyen arcot vágjak: johnnysat vagy… ?” Mire a fotográfus azt felelte: „Te már rég Johnny vagy!”.

És végleg visszalépve az exonos Hevesi Jánoshoz, aki határozottan cáfolja hobós-hipotézisemet. Aláhúzza, „Függetlenül attól, hogy nagyrészben régi HBB számokat játszok, még koncert közben sem vagyok Hobo. Talán amiatt tűnhet úgy, hogy a hangom egy kicsit hasonlít rá vagy én is olyan nagy mafla vagyok, mint ő.”

Majd érdekességként elmeséli, 1977-81 között a fővárosba járt középsuliba. Szinte minden hangversenyükre elment. Mi több, a Kopaszkutya moziban, mint fizetett statiszta, a művházas koncertjelenetnél többször is feltűnik. Hozzáteszi, 143 forintot kerestek naponta, ez akkor 14 liter bor árának felelt meg. Eljátszották, mintha élveznék a koncertet, miközben élvezték.

– Attól hogy, nem tartom példaképnek a Hobót, még nagyon tisztelem az életművét. Természetesen, amikor játsszuk a számait, akkor azért valahol az is cél, hogy érződjön ez a tisztelet. Ez még akkor is igaz, ha esetleg pár albuma nem annyira tetszik.

Végül felteszi a kardinálist: „Romboltam a nimbuszomat, hogy nem tartom példaképemnek a Hobót?”

(Branyónak is bejött az Exon – Fotó: behir.hu/Such Tamás)