– Úgy tudom, echte jaminai srác vagy.
– Igen, de 1972-ben, hétévesen egy Tulipán utcai panelba költöztünk. Akkor láttam életemben először fürdőszobát. Kényelmes volt, mert közel volt az 1-es suli, ahova jártam, a Balassi, ahol táncoltam, a MÁV pálya, ahol fociztam, a lőtér, ahol lőttem. Majd nyolcadikban egy szentesi középiskolába jelentkeztem.
– A Horváth Mihály Gimnáziumba?
– Nem, én a Pollák Antalba jártam, ahol erősáramú villanyszerelő-energetikus szakképesítést szereztem; a Horváth Mihályosokkal csak egy koleszban laktunk. Például Hevesi Tomi akkor volt negyedikes, amikor én elsős. Elképesztő vitalitással rendelkező srác volt. Olykor adott néhány apró feladatot, amit teljesítenem kellett: például december közepén gyűjtsek össze 12 legyet, tegyem egy befőttes üvegbe és kössem át nemzeti színű szalaggal.
– És sikerült?
– Naná!
– Ez már a katonaság előszobája volt.
– Abszolút. Legalábbis abban a tekintetben, hogy a szüleimtől távol voltam. De nem volt probléma. A drámaisok elég illusztris csapat voltak, egyebek mellett ott végzett Alföldi Robi is. Egyébként nagyon sok csabai tanult Szentesen. Például Kopp Szilárd barátommal az általánostól egészen az érettségiig padtársak voltunk. Akkoriban nemhogy mobil, de még vonalas telefon sem volt otthon, és ha valami gondom volt, akkor a szüleimmel levelezőlapon tudtam kommunikálni. Fontos volt a tanulmányi eredmény, mert ha négyes fölött volt az átlagod, akkor szabad szilenciumos voltál, ami azt jelentette, hogy saját magad osztottad be az idődet. Így a kolesz mellett el tudtam menni dolgozni: koszorút kötöttem, emésztőgödröt ástam stb.
Abban korban az volt a szép, hogy olyan szervezett közösségek működtek, mint például a KISZ. Persze volt egy politikai töltete, de alapvetően nem agymosásról volt szó. Középiskolában először alapszervezeti KISZ-titkár voltam, majd IKB-titkár (Iskolai KISZ Bizottság). Számos programot szerveztünk: nyílt napot az iskolában, illetve a csodájára jártak, hogy a KISZ által le tudtam hozni a Pollákba a Hairt, amit zsinórban vagy hatszor megnéztünk a fizika előadóban. Zajlott az élet, nem voltunk program nélkül. Természetesen voltak magán akcióink is: volt, hogy este kimásztunk az ablakon, hogy elmenjünk Csongrádra egy Edda koncertre gyalog. Bár IKB titkár voltam, nem volt súrlódásmentes a kapcsolatom az iskola vezetésével. Például többször szóvá tették, hogy IKB-titkárként hogy gondolom, hogy keresztet hordok a nyakláncomon? Mire mindig azt válaszoltam, hogy „ez csak egy kereszt, nézzék meg, nincs rajta Jézus”.
Bár keresztet hordtam a nyakamban, nem voltam vallásos. A kereszt önmagában a hit jelképe: elsősorban magamban hiszek, illetve a világban, amit mi formálunk. Életfilozófiám, hogyha te nem hiszel magadban, hogy várhatod el, hogy bárki más higgyen benned? Hogy felelősséget adjanak? Hogy figyeljenek a szavadra? Katonaként többször stoppoltam, és egyszer egy pap vett fel, aki azt kérdezte, hiszek-e istenben? Mondtam, hogy nem, és magamban hiszek, de tiszteletben tartom mindenki hitét. Mire azt mondta, hogy nem akar megsérteni, de hit nélkül szerinte csalódni fogok. Ma sem érzem, hogy igaza lett volna, de kellemes beszélgetésünk volt.
Fotó: Such Tamás / behir.hu
– De miért mondott ilyet egy szegény kiskatonának?
– Nem tudom. Gondolom arra utalt, hogy ha csak magamban hiszek, akkor rá fogok jönni, hogy én is csak ember vagyok és mint ilyen, akkor hibázhatok és ezáltal csalódok majd. Én úgy érzem, hogy ismerem magam, tudom, mik a képességeim, mit tudok elvállalni, mi az, amiben még jól érzem magam.
– Kicsit ugrottunk. Mi történt az érettségi után?
– Fölvettek a pécsi Pollack Mihály Főiskolára, de három hónap után rájöttem, hogy nem az én világom a mérnöki fizika intenzív tanulása. Visszajöttem Békéscsabára, és néhány hónapot dolgoztam a Dél-Épnél munkaügyi előadóként.
– Vajon mi lett volna, ha maradsz a fősulin?
– Ezen nem szoktam gondolkodni. Hiszen az élet szinte naponta dob egy lehetőséget. A kérdés az, hogy felismered, hogy ez egy lehetőség? Rá vagy-e kényszerítve, hogy élj vele? Én általában éltem vele, mindamellett elég sokszor visszaestem a nullára, majd mindig magasabb szintre sikerült emelkednem. Ez nem azt jelenti, hogy jól láttam meg a lehetőséget, hanem azt, hogy amikor muszáj volt, akkor léptem.
Még csak egy hónapja dolgoztam a Dél-ÉP-nél, amikor meglátogatott minket a Győrben élő nagynéném és a férje, akiknek volt ott egy éttermük. Majd nagybátyám feltette a mindent eldöntő kérdést, mi lenne, ha elhelyezkednék pincérként náluk? A tetőterükben kapnék egy kis szobát. Én nagy boldogan igent mondtam, aminek édesapám nem annyira örült. Meg is kaptam később, hogy nem azért taníttatott ki villanyszerelőnek, hogy majd elmenjek csálingernek, azaz pincérnek. Ő valaha a MÁV villanymozdonyait szerelte. Mindennek ellenére döntöttem és egy hónap múlva már Győrben laktam.
Az étteremben miden este élő zene volt, és minden nap hajnal 3-ig volt nyitva. Általában 23 óra körül megváltozott a vendégsereg összetétele. Olyankor sok érdekes ember érkezett: ledér nőszemélyek, markecosok, szovjet tisztek, mulatni vágyó sportolók. Hamar beletanultam a pincérkedésbe, nagyon megszerettem és piszok sok pénzt kerestem. Akkoriban másképp jattoltak az emberek. 16.20 volt egy sör, és mindig egy húszassal fizettek. Három havi fizumból tudtam venni egy kilencéves kis Polskit. Míg itthon havi kétezret, ott 8-10 ezret kerestem, de előfordult olyan, hogy akár 30-at is. Noha a pénz ahogy jött, úgy ment: egyszer például taxival mentem Győrből a Balatonhoz.
– Ilyenkor az ember azt hiszi, hogy a jó örökké tart.
– Hedonista voltam. Majd 1986-ban mint győri lakost, Székesfehévárra soroztak be.
– Éles váltás volt a szabados élet után.
– Végigjártam a létra minden fokát: alap- és tisztes kiképzést kaptam, majd kiképző lettem.
Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Szigorú volt Hrabovszki szakaszvezető?
– Nagyon kemény voltam, de nem alávaló és igazságtalan. Egyszer egy 40 kilométeres menetgyakorlatnál egy nagyobb darab srác 5 kilométernél összeesett, felvettem a felszerelését, és végig bíztattam, hogy bírni fogja. Majd bekerült a gyenguszra, és amikor meglátogattam, azt mondta: „Köszönöm, Tizedes, hogy férfit csinált belőlem!”. Akkor még tizedes voltam.
– Hogy kerültél vissza Csabára?
– A katonaságnál volt időm gondolkodni, hogy mit is akarok az életemmel: ha maradok az éjszakában, akkor az magával ragad és semmire sem viszem. Így visszajöttem a Vízműhöz, elektrikus gépészként dolgoztam, mellette segédmunkás voltam egy kőművesnél, ahol jóval többet kerestem, mint az anyacégemnél. Majd jelentkeztem a városi KISZ-hez, amelynek az irodája az Ifi házban volt.
– Komcsi vagy?
– Vállalom. Legalábbis ebben a pejoratív kifejezésben. Egyébként szociálisan érzékeny liberális emberként jellemzem magam. Visszatérve 1989-hez: felvettek a KISZ Városi Bizottságához, ahol egy rendkívül jó csapatba kerültem. Nagyon szerettem ezt a munkát lehetőséget, ismertséget, kapcsolatokat adott. Nagyon sok rendezvényt szerveztünk. Büszke vagyok arra, hogy nálam jelent meg először a régi Kossuth-címer a március 15-ei hivatalos városi ünnepségen.
– Nem féltél?
– Mitől? Akkortájt még nem voltak ellenségek, csak maximum ellenfelek. A rendszerváltás környékén mi KISZ-esek is egy más, új világot akartunk. A csabai Fidesz alapítóival például kiváló, baráti kapcsolatot ápoltunk. Gyakran a mi irodánkban jöttek össze.
– Arra emlékszem, hogy a Csabai Hírmondóba, a városi lapba publikáltál, és a Szilánkokkal, a gyerekkori zenekarommal is készítettél interjút. Majd amikor azt kérdezted, hogy „Ki a főnök?”, azt feleltem, „Nálunk nics főnök, demokrácia van”. Jó formán nem is ismertük azt a szót. Azt követően egy évig a menedzserünk voltál.
– Szép időszak volt. Fiatalok voltatok, nagyon tetszett a zenétek, úgy éreztem, formálhatóak vagytok… Na, az utóbbi nem jött be. De sok nagyon klassz koncertet sikerült összehozni.
– Ezzel szemben a KISZ jogutódjába, a DEMISZ-be, sok rajongót szippantottatok be. Egy hónap alatt szinte megtízszereződött a taglétszám.
– Igen, próbáltunk egy korszerűbb, politikailag semlegesebb formációt létrehozni. Ilyen volt a Városi Diákszövetség is, ami pedig már teljesen politika-semleges szervezet volt. Meg is kaptuk érte a letolást az akkori pártvezetéstől…
Fotó: Such Tamás / behir.hu
– A Lencsési Közösségi Ház jogelődjében is tevékenykedtél.
– Az akkori vezető Ica néni kereste meg Kölcsey Marcsit, hogy a kulcsos gyerekeknek csináljunk egy klubot. Ő kért meg, hogy segítsek, és néhány hét múlva megalakítottuk a Lencsési Ifjúsági Klubot. Az első foglalkozáson ketten voltunk Marcsival, majd öten, tízen és végül volt olyan, amikor 70 fős volt a tagság. Ennek a csapatnak a magja ma, 36 év elteltével is a baráti köröm.
– De nem sokáig voltál a DEMISZ-nél.
– 1990 februárjában a KISZ DEMISZ-szé alakult át; közben többedmagammal még az év decemberében belefogtam egy vállalkozásba. Akkortájt zajlott a garázsboltok, azaz az olcsó ital és dohányáru boltok reneszánsza. Az elsőt otthon, az Asztalos utcában, majd még négyet nyitottunk a megyében. Nagyon jól ment, hiszen a termékek szabadárasak voltak. Akkoriban reggel 9 óra előtt még sehol sem lehetett alkoholt venni. Az volt a trükkünk, hogy egy két dekás konyakot nylonba csomagoltunk, amit az ember betett a zoknijába, és ha a melóhelyen megmotozták, nem vették észre.
– Ez meddig tartott?
– Nekem nem nagyon sokáig. 1991-ben meghalt édesapám, és a temetését követően nem sokkal később Editkémmel, akkori leendő feleségem kimentünk Németországba dolgozni. Három hónapot a müncheni egyetemi klinikán takarítottunk; München külvárosában Nymphenburgban éltünk. A szállásunktól úgy 200 méterre lakott egy nagykövet. Egyszer tátott szájjal figyeltem, ahogy beáll az autó a garázsba, lemegy a lift, fent meg kihajt. Németben 100 ezer forintnak megfelelően kerestünk, itthon 10 ezer alatt volt az átlagbér.
– Miért nem maradtatok?
– Nagyon marasztaltak, de mi azzal a céllal mentünk ki, hogy a szeptemberben kezdődő főiskolai szemesztereinkre megkeressük a tandíjat.
– Milyen szakos voltál?
– A szegedi Juhász Gyulán a művelődésszervező, médiamenedzser szakra jelentkeztem. Közben, miután visszajöttünk Németországból, megtudtam, hogy a szanazugi ifjúsági tábor gondnokot keres. Az állás betöltéséhez nagy segítségemre volt Laki Kata, az ifiház korábbi igazgatóhelyettese. Nagyon izgalmasan telt a szanazugi időszak, de az is igaz, hogy április 15-től október 15-ig nem volt egyetlen szabad napom sem. Októbertől áprilisig azonban időmilliomossá váltam – többek között festettem. Később Szolár Norbival, azaz Kratochwillal volt egy közös kiállításunk is az akkor már a Lencsési Közösségi Házban.
Viktória lányom születése után 1994 októberében eljöttünk Szanából, és a Békés Megyei Napnál helyezkedtem el, közben hitelre vettünk egy kis lakást a Lencsésin. És az év őszén megkeresett a helyi MSZP, akik azt kérdezték, „Jaminai vagy?” „Igen, de a Lencsésin lakom.” „El kellene indulnod Jaminában, a 14-es körzetben.” „OK, csak ha nem kell politizálni…” Ugyanis a KISZ után számomra a politika teljesen megszűnt. Azért a nagy döntésre még aludtam néhány napot, majd úgy voltam vele, „Rendben, hozok néhány szavazatot a pártnak, és ennyi”.
Azt viszont tudni kell, hogy ’94 őszén, ha a postás kutyájának a hátsójába egy szegfűt dugtál, akkor még őt is megválasztották. 13 jelölt indult a körzetemben, és Kutiné dr. Stefanovits Katalint, az elődömet összesen 280-valahány szavazattal győztem le. Hozzá kell tenni, Katalint nagyon tiszteltem, teljesen érdemtelenül győztem le. Igazából a választók igazságtalanok voltak vele. Szerintem részint a nevemmel nyertem, hiszen Hrabovszki minden jaminai utcában van legalább egy. Másrészt a szegfűs logo akkortájt népszerű volt. Munkás időszak jött, 1994-től 2014-ig, húsz évig voltam önkormányzati képviselő. Egy ciklusban, 2002-2006 között társadalmi alpolgármester is.
Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Ha úgy vesszük, az életed korábbi szakaszának az összes szegmense itt van a Centerben: villanyszerelő, pincér, kereskedő, rendezvényszervező, na és némileg politikus is. Honnan jött az ötlet, hogy a Centernél fogsz dolgozni?
– A Békés Megyei Naptól visszatértem a Békés Megyei Gyermek- és Közalapítványhoz, de már nem gondnoknak, hanem értékesítési vezetőnek, ahol 1999 végéig dolgoztam. 2000-ben a Generali Biztosítónál dolgoztam néhány hónapig megbízott fiókvezetőként. Ezután egy ideig két munka között, azaz álláskereső voltam, és egyszer édesanyám szólt, hogy valami Csaba Center értékesítési vezetőt keres. „Nem ez voltál az alapítványnál?”, kérdezte. „De!”, feleltem.
Másnap leadtam Sztanoj Brigittának az önéletrajzomat, és találkoztam Zsibrita úrral – noha tegeződünk, de a mai napi így hívom –, az egyik tulajdonossal, valamint Laczó Szabolccsal és Lagzi Györggyel, így minden tulajdonossal megismerkedtem. Sok-sok rosta után, az utolsó fázisban elküldtek Varga Éva pszichológushoz. Felvettek. A szerződésem úgy szólt, hogy a Center megnyitásáig kell foglalkoznom a bérbeadással. Akkor még úgy láttam a jövőm, hogy ilyen és hasonló projektek bérbeadásával fogok foglalkozni, „repkedek” egyik projekttől a másikig. Időközben megszületett Donát fiam is. Sajnos ebben az időszakban rengeteget utaztam a bérlőkkel történő egyeztetések miatt, így keveset lehettem vele és a családommal.
2001. októberében már látható volt, hogy a Center valóban meg fog nyitni határidőben és a tulajdonosi kör megkérdezte, hogy lenne-e kedvem a vezetéséhez. Hatalmas megtiszteltetés és még nagyobb kihívás volt, de azonnal igent mondtam. Lépésről lépésre, napról napra tanultam, hogy mit és hogyan kellene csinálni. Gyakorlatilag együtt fejlődhettem a Centerrel. Az évek során tovább erősödött felém a tulajdonosi kör bizalma és sikerült olyan csapatot építenem, amelynek tagjai szakmájukban és emberileg is kiválóak, sajátjukként tekintenek a Centerre. Elmondhatom: soha nem bántam meg a döntésemet.
***
Ami a cikkből kimaradt:
Volt olyan hó Szanazugban, hogy Gyuriéknak két héttel a fizetésig uszkve 600 forintjuk volt (az ma körülbelül egy tízezres lenne). De még egyszer utoljára bejöttek Csabára vacsorázni, és elköltöttek 200 forintot, majd a maradék 400-ból csak kenyeret tudtak venni. Miután Gyuri gyermekkorában sok delfines könyvet olvasott, kiment vadászni a sherwoodi szanazugi erdőbe – ez ma már talán elévült –: hurokkal nyulat fogott, így volt hús, de leginkább gombát ettek.
Fotó: Szabó Richárd / behir.hu
