Ugyanis Fodor Gyuri frappáns felvezetőjét követően vagy két órán keresztül nem lehetett lelőni a Hevesi Imrét és Tamást – átlagban csak 55 percenként tudott kérdezni. Az egész est úgy hömpölygött végig mint egy rádiókabaré: a közönség dőlt a röhögéstől; általában úgy fél percenként gurult egy poén.
A Hevók (Gyulán így hívják őket) két bárszékre ültek fel. Imi kétszer ugrott az övére, mire sikerült. – Régen 196-ot ugrottam magasban, most 196-ot ugrok mélyen – jegyzi meg.
A „Mit jelent számotokra a gyulaiság?” kérdésre Imre azt felelte: Tominak könnyű, ő nyugodta bekiabálhatja egy koncerten, hogy „Éljenek a gyulaiak!”, mert utána hazamegy Pestre. – De én 36 éve Csabán élek, engem aznap este a sötét utcákon már biztos várnának egy baseballütővel – fűzte hozzá.
Fotók: Such Tamás / behir.hu
A Hevesi családban mindenki muzsikált. Édesapjuk (tangó)harmonikázott, anyukájuk kórusban énekelt, Edit nővérük pedig ének-, rajzszakos tanár lett. Anyai ágon szinte mindenkinek szép hangja volt. A családi ünnepek akkor értek a csúcspontra, amikor például egy disznótoron négyszólamban felcsendült a Himnusz.
– Azt tudom, Imre 16 féle hangszeren játszik – vetette közbe a moderátor. – Hogy hogyan, azt hagyjuk – reflektált Tomi. Kiderült, Imi gitározni szeretett volna, de a zeneiskolában akkor még nem volt gitártanszak. Ráadásul a szomszéd néni szolfézst tanított, és hallva a nagyobbik fiú zenei tehetségét, azt javasolta, hogy tanuljon hegedűlni. Hevesi anyukát viszont a hegedűgyakorlással a határba lehetett volna kergetni, és így lett a furulya Imi első hangszere. Furulyázni azonban nem szeretett; egyszer a konyhaszekrény alá gurította, és azt kamuzta otthon, hogy elveszett a hangszer, de az édesapa megtalálta.
Ellenben Tamás mégiscsak a hegedűvel kezdett. – Én sem szerettem – jegyezte meg –, pedig a tanárnő nagyon jó csaj volt, de mégsem szerettük egymást, nem volt meg köztünk a kémia. Egyszer az ellenőrzőmbe azt írta, „Koszos a körme és nem gyakorol”. Mivel az 1-es suliban nagyon sokat birkóztunk a távolugró gödörben, így a homok a körmöm alá ment. Majd a vadászkürtöt választottam, ami egy csodálatos hangszer, miközben Imcsek már gitározott. Közben én is szereztem egy dobgitárt és csak úgy önmagamtól kezdtem el rajta játszani.
– Debrecenbe jártam középsuliba – tette hozzá Imre –, és amikor egyszer hazajöttem, azt látom, hogy Tomi gitározik. „Ezt hol tanultad?”, kérdeztem. „Nem tanultam, csak tetszik a hangzása”, válaszolta. Autodidakta módon egy Fisz moll7-est fogott. Úgyhogy a komolyzenét pofonvágta a popzene. Tominak már óvodás korában nagyon jó hangja volt. Olyan erősen és magasan tudott énekelni, hogy a kristálypoharak szinte megrepedtek a vitrinben. Egyszer az óvodában a róka szerepét játszotta…
Imi, Gyuri és Tomi – Fotó: Such Tamás / behir.hu
– Nem, a farkast – vágott közbe az öccse –, azt a mesét még nem találták ki, hogy Piroska és a róka. Ugye a vadász lelőtt, és én izomból homlokra estem, óriásit koppan a fejem a padlón és úgy maradtam. Akkor mindenki megijedt, anyu és az óvónőm odaszaladt hozzám. „Hagyjatok már, nem látjátok, hogy meghaltam!”, mondtam nekik.
Később mindenki azt mondta, „Legyél színész!”, egyedül csak Imcsek bíztatott: „Legyél zenész!”. Majd föl is vettek a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalom-dráma tagozatára. Van egy fotóm, ahol négyen, a szintén gyulai Ternyák Zolival, a békési Jantyik Csabával és egy harmadik fiúval állunk. Közülük már csak én vagyok életben. Szörnyű, mondom ezt 60 évesen.
Hozzáfűzte, a gimi nagyon tetszett neki, de a kollégium vasszigora egyáltalán nem. Közben Szigeti Pista bácsi (testnevelő tanár, atlétika edző, Szigeti Csaba nagybátyja) hallotta, hogy nem érzi jól magát Szentesen, és hazahívta. A második osztály második fél évét már az Erkel gimiben kezdte, és akkoriban indult a Névtelen Nulla is.
– Azon tanakodtunk, hogy mi legyen a nevünk? – mesélte. – Egyikünk azt mondta, legyünk „Névtelen”, miközben azt tudtam, hogy egy Anonymus együttes már létezik. S mivel nulla volt a tudásunk, azt javasoltam, „Legyünk Névtelen Nulla!”. Ami jó volt, hogy Erdős Peti, Gyuris Robi és én is elkezdtük a dalokat gyártani. Az első koncertünk a kórházban volt. Azt tudtam, hogy Gyuris Robi édesapja főorvos, de azt nem hogy neurológus. Így a zenekar a gyulai pszichiátrián debütált. Később Fábián Tomit, Imi előző zenekarának, az Eupide kongását kerestük meg, hogy jöjjön hozzánk dobolni, és megnyertük az 1981-es EDÜ-t. A dolog pikantériája, hogy Imre az Eupidével (Csákvári Lajos, Fábián Tomi, Hevó Imi és Ürmössy Laci), 1979-ben nyerte meg az EDÜ-t.
Galéria
Az érettségit követően mindenki továbbtanult, és én a színművészetire jelentkeztem. Az első két rostán sikerül továbbjutnom, majd a harmadik már egy zsúfolt színházteremben zajlott. Az ítészek közt ott ült többek között Ádám Ottó, Psota Irén, Szinetár Miklós és Major Tamás. Egy légüres térben el kellet játszani, hogy betörök egy üres lakásba, de közben hazajön a gazda, és meglepettségemben egy puffra ülök, amin egy rajzszög van. Én leültem, de nem ugrottam fel. Ekkor Ádám Ottó azt mondta: „Hevesi úr, ön egy rajzszögbe ült. De nem láttuk ennek az eljátszását!”. „Persze, mert középre ment.” A válaszomat óriási ováció fogadta. Mire Major: „Takarodjon!”. Szerintem az ország jobban járt, hogy nem lettem színész. Közben Erdős Petit és Gyuris Robit is felvették, így Fábián Tomival csak ketten maradtunk, és akkor az volt a kérdés, „Hogyan tovább?”.
1982-ben a Névtelen Nullába belépett Imi is. Majd jó néhány tehetségkutatót megnyertek. Az egyik alkalommal Boros Lajos, a Hungaroton popzenei főszerkesztője megígérte nekik, ha azt a versenyt is megnyerik, kapnak egy lemezszerződést. Azt követően még jó néhányat megnyertek, de a nagylemez még váratott magára. Az 1984-es salgóbányai egyhetes poptáborban két dalt vehettek fel. A Miért?-et és az Esernyőt (ez még nem a csíkos napernyő). Egy ilyen jamboree azért is jó, mert csudás kincsekre is lehet bukkanni. Egy környékbeli zenekar az egyik nótájukban az alábbit énekelte – amit a két Hevesi tök átszellemülten ad át –: „Szombat este van, minden fiatal szórakozni van.”
– 1984 őszén a rádió 8-as stúdiójában felvettük a Diadalt (ez a csíkos napernyő) és a Jeremyt – folytatta Tamás. – Ekkor már Ürmössy Laci volt a billentyűsünk. De otthon továbbra sem bíztak bennünk, miközben egyre több helyre hívtak. Többek között a Mi ti ők-be, amit Héder Barna neve fémjelez, valamint a Zenebutikba, amit Juhász Előd vezetett, aztán lett Juhász Utód is. És egyszer csak a Petőfi Rádióban az egyik sportverseny hamarabb fejeződött be, és betették a Diadalt. Komjáthy György pedig a Jeremyt játszotta le a Vasárnapi koktélban többször is, de édesapánk még mindig nem örült, hogy a fiai zenészek, pedig akkor már mindenki dicsért neki minket.
– 1986-ban jelent meg a kislemez, de nekünk senki sem szólt – vette át a szólabdát Imi. – Épp udvaroltam Szegeden, amikor valaki gratulált, hogy látta a Kárász utcai lemezboltban. Gyorsan elszaladtam és vettem egyet. Nemrégiben találtam meg az utalásról a csekket, a kislemezzel összesen 189 forintot kerestünk fejenként. (Miközben akkoriban 30 HUF volt egy kis hanghordozó).
Közben óriási koncerteket adtak az egyetemi klubokban, olykor tömeghisztériák közepette zajlottak a történések. És végre-valahára – Boros Lajos malmai lassan őröltek – 1987. augusztus 13-án kijött a nagylemez. Majd csapatépítő jelleggel csináltak egy velencei kunkort…
– Apukánk UC-73-21-es rendszámú koráll színű Zsigulijával nekivágtunk – mondta Tamás. – Imcsek volt a sofőr, és 20 kilométer után jobb első defektet kaptunk. Jó kezdés volt, de valahogy kijutottunk Velencébe. Megálltunk egy tábla előtt egy nagy áruház parkolójánál. Kérdeztem is tőle, „Az nem egy megállni tilos tába? „Nem, nem, az egy várakozni tilos.” Vagy két órát vásároltunk, és mire visszaértünk, nem volt meg a kocsi. Elvitte a hatóság. A telephely vagy hat kilométerre volt, viszont elvásároltuk az összes pénzünket. Elsétáltunk, de csak annyit tehettünk, hogy kivehettük a gitárt és a furulyát, és elmentünk utcazenélni. Ellenben azt nem tudtuk, hogy a világon egyedül Velencében szigorúan tilos utcazenélni. Mi kipakoltunk, jöttek is a pénzek, és a helyi kissrácok pedig jófejek voltak, mert mindig időben szóltak: „Police! Police!” Akkor gyorsan beugrottunk egy sikátorba, majd az összegyűlt bevételből kiváltottuk a kocsit.
Visszafele Jugóban már nagyon éhesek, szomjasak voltunk, de csak a benzinre futotta. Én lementem a benzinkút vécéjébe, és miközben néztem a kiírást, hogy mennyibe kerül a használata, megérkezett egy német turistacsoport. A németek azt hitték, hogy én vagyok a vécés bácsi, és elkezdetek tejelni, sőt még adtam is vissza nekik. Majd a fönti shopban vettem egy csomó kaját, piát. „Na ezt hogy csináltad?”, kérdezték. „Az élet hozta.”
1988-ban letették Boros Lajos asztalára a második lemez anyagát, amire azt mondta, hogy nem adja ki. Boros a Jeremy vonalat akarta volna tovább tolni, miközben Tamás a dalt 13 és fél évesen írta. És akkor úgy gondolták, ezt most elengedik. Ennyi volt benne. A közel négyórás búcsúkoncert 1989. június 8-án a gyulai szabadtéri színpadon volt.
Közben a közönség közt kiosztottak egy A4-es lapot, amin valami írás volt. – Ez a tetszésindex? – kérdezte Tomi. – Nekem 1994-ben beindult a szólókarrierem – tette hozzá. Közbeszúrta, 40 éve diagnosztizálták nála a cukorbetegséget, 40 éve szúja magát. Az utóbbi idők vizsgálatain ellenben kiderült, évről-évre javul a szeme. Kérdezte az orvos: „Mit maga csinál, Tamás?” „Nem tudom, valamit jól!”
– Imcsek zenei élete is hál’ Istennek a mai napig szárnyal – folytatta. Minderre Imi azt válaszolta:
– Máig megvan bennem az a kettősség, hogy egyaránt imádok gyerekeknek és felnőtteknek is zenélni. Öröm van bennünk, és ez a szerencsénk, hogy ezt mindketten át tudjuk adni. Mindig örömmel tölt el az, amikor gitárt ragadok, és zenélhetek. Ugyanakkor mindkettőnknek megvan az a képessége, hogy ezt a boldogsággal teli érzést teljesen, 100 százalékban át tudjuk adni a közönségnek, és ez így csodálatos! – jegyezte meg Imi.
– Amikor vége lett a Névtelen Nullának, tettem egy jó ajánlatot Imcseknek: nincs Magyarországon egy olyan gitárduó, mint a Simon & Garfunkel. De akkor ő egy csomó projektben volt. Egyetértek Imivel, hogy számos olyan énekest ismerünk, aki nagyon jól énekel, de nem tudja előadni. Az egy nagyon nagy kincs, amit a szüleinktől kaptuk, és akár hány jó csaj van színpadon, akkor is minket néznek, pláne a fiúk. Nos eljutottunk arra pontra, hogy kérdezzetek. Ha már szegény Gyuri nem tudott.
Ekkor Asztalos Gábor, a La Sposa Caffe tulajdonosa a hóna alatt egy 1997-ben Imitől vásárolt gitárral előlépett. – Rengeteg örömöt adtatok – jelentette ki –, mi pedig két dologgal készültünk. Hip-hop megalakult a La Sposa Band – mutatott a közönségre, akik az A4-es lapot szorongatták –, és most az egyszer mi éneklünk nektek. – Ne! Kellett ez nekünk?! – hálálkodott Tamás. Majd Asztalos Gabi Deák Norbi billentyűssel belekezdett a Jeremy hamisíthatatlan A molljába. (Hirtelen azt hittem, az Angie-t játsszák.)
A két Hevó meghatódva hallgatta végig a mini hangversenyt. Imi bácsi még könnyezett is. – És akkor ez lesz az utolsó – tette hozzá Gabi. – Reméljük! – így Tomi. De ezúttal mindkét Hevesi kapott egy gitárt, és előadták a Miért?-et.
Vajon így kezdődik a csabai, pardon gyulai Simon & Garfunkel sztori?
