Szenti Zoltán 1961. június 21-én született Hódmezővásárhelyen. A védő itt ismerkedett meg először a labdarúgással és vált az NB II-es csapat alapemberévé. Már 25 éves volt, amikor Csank János felfigyelt rá és leigazoltatta a Békéscsabai Előre Spartacus SC akkori vezetőivel. Rögtön egy MTK elleni, győztes bajnoki mérkőzésen debütált és bent maradt a kezdőben. Szenti Zoltán 1988-ban Magyar Kupa győzelmet ünnepelhetett, de akkor is az Előrénél maradt, amikor a csapata 1991-ben kiesett az élvonalból. Az 1991/92-es szezonban visszajutott a csapatával az első osztályba, ahol egy ötödik helyet követően jött a máig emlékezetes bronzérmes együttes, amely majdnem megnyerte az NB I-et.
Szenti Zoltán 257 bajnoki mérkőzésen lépett pályára az Előrében, ha pedig idevesszük a Magyar Kupa és a nemzetközi mérkőzéseket is, akkor ez a szám a háromszázat közelíti. A klubhoz fűződő hűségét jól mutatja, hogy az 1996-os visszavonulása után is az Előre kötelékében maradt, sőt a 2000-res évek közepén sem távozott, amikor az együttes majdnem csődbe ment. A legenda a mai napig edzőként segíti a békéscsabaiakat, immáron az akadémián.
– Mikor kezdett el futballozni és hogyan került Békéscsabára?
– Hódmezővásárhelyi vagyok, így ott kezdtem el játszani a Metripond SE-ben még kilenc évesen. Egy idő után a Metripond és a Hódgép egyesült, de maradtam. Mindössze tizenhét éves voltam, amikor először kaptam szerepet a felnőtt csapatban. Egyszer Egerben játszottunk, ahol az emlékeim szerint 1-0-ra nyertünk, pont az én gólommal. A Heves megyeiek edzője akkor Csank János volt, de 1986-ban átkerült Békéscsabára. Megkeresett, hogy volna-e kedvem vele tartani.
– Csank János milyen vonalat képviselt az edzések terén?
– Megmondom őszintén, hogy nem volt egyszerű Csank Jánosnál edzeni. Ő akkor még fiatal edzőnek számított az NB I-ben. Rendesen kellett edzeni, hitt a munkában, szerintem még most is hisz benne. Úgy gondolom, hogy akkor mindent megtettünk a sikerért, megdolgoztunk a Magyar Kupa győzelemért, így megérdemeltük. Naponta hármat edzettünk még a 34 fokban is, méghozzá melegítő nadrágban.
– Milyen körülmények uralkodtak akkor Békéscsabán? A csapat debütálhatott a nemzetközi porondon is a Kupagyőztesek Európa-kupájában.
– Akkor nem ilyen körülmények voltak, mint most, hiszen itt van ez a gyönyörű pálya. Nem voltak ilyen lehetőségek. Sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ha tovább jutunk, akkor a Paris Saint-Germain FC-vel játszhattunk volna, de sajnos nem így lett. (A norvég Bryne IL-t igen, de a török Sakaryaspor Kulübü-t már nem sikerült kiejteniük – a szerk.)
– A csapat 1991-ben mélyponton volt, de rögtön visszajutott az élvonalba, két szezon múlva pedig jött a legendás bronzérmes csapat…
– Sajnos csak legenda, ez az igazság. Megmondom őszintén, most nem nagy képűségből – mert nem tartom magam ilyen embernek – nagy kudarcnak ítélem meg azt a harmadik helyet. Ott volt a kezünkben az aranyérem, de sajnos máshogy alakult. Nem volt egyszerű akkoriban sem az Üllői úton pályára lépni a Fradi ellen, de Fehérváron sem. Fel kellett kötni a gatyaszárat. A 93/94-es szezonban mi rúgtuk a legtöbb gólt és talán mi is kaptuk a legkevesebbet.
– A Békéscsabának több kiemelkedő eredménye is volt akkoriban, amikor egy-egy meccsen nagyon kijött a lépés a játékosoknak.
– Mindenki a hazai, Fradi elleni, '94-es 5-2-t emlegeti, de a Vasasnak is rúgtunk egy hetest, igaz, az még 1988-ban volt. A bronzérmes csapat a Videotonnak egy ötöst rúgott, azért voltak itt eredmények. Elmentünk Győrbe, ahol szintén nyertünk 5-2-re. Isten nyugosztalja szegény Verebes Józsi bácsit, aki akkor nekünk már ideadta az aranyérmet. Azt mondta, hogy a bajnok csapatot láttuk, mert 0-2-ről megvertük őket 5-2-re. Nem jött össze sajnos, ezt még a mai napig nem tudom rendesen feldolgozni.
– Amikor megnézzük a statisztikákat, láthatjuk, hogy akkoriban rengetegen jártak az Előre meccseire. Ez minek volt köszönhető?
– Itt akkor még egy fedett, de a mostaninál kisebb lelátó volt, szemben pedig állóhely. Az egészben az volt a jó, hogy nem lehetett hallani azt, ki-mit kiabál. Amikor kimentél, csak egy színes csíkot láttál. Jó érzés volt. Az egyik novemberi meccsen csak négyezren voltak, emiatt behívtak a vezetők mint csapatkapitányt megkérdezni, hogy most mi a fene van? Játszatok már kicsit jobban, mert csak négyezer néző van – mondták. Más világ volt, akkor még szerettek az emberek meccsre járni. Ami lényeges volt, hogy a játékosok és a közönség között kötődés volt, nem csak Békéscsabáról, hanem az egész megyéből jöttek nézők. Ismertek mindenkit, nem lenézve senkit, de például egy esztergályos is meg tudta mondani előre, hogy a Fradi ellen hogyan állunk majd fel.
– A visszavonulás után is a csapatnál maradt?
– Elvégeztem az edzőit – A licenszem van – az utánpótlásban kezdtem. A kettes iskolából választottam egy hat-hét évesekből álló csapatot. Folyamatosan lépkedtem fel, például az U21-es korosztállyal kétszer nyertem bajnokságot, míg az U19-el egyet. Most Szekeres Lajossal az U19-es csapatot visszük.
– A 2000-res évek közepén nehéz időket élt meg az Előre, mégis maradt a klubnál…
– Volt olyan dolog – nem akarom megmondani, kinek az idejében – hogy nem volt fizetés, pedig az U17-es és az U19-es korosztály az NB I-ben szerepelt. Az egyik kolléga azt mondta, hogy ő nem dolgozik ingyen. Elment, így egyedül két csapatot vezettem egyszerre az országos bajnokságban. A gyerekek nem vettek, sőt nem vehettek észre semmit rajtam, például azt, hogy most éppen valami nem stimmel. Nem hagytuk, hogy lássák, mi folyik a klub körül. Végül sikerült újraindítani a klubot és kezdett minden újra felépülni.
– Hogyan fejlődik az akadémia?
– Nagyon szépen fejlődik. Lesz pluszban egy füves és egy műfüves pályánk. Három olyan füves pálya van most, amin edzeni tudunk. Harminc fokos melegben műfüves játéktéren nem egészséges edzeni, ezért ez nagy segítség lesz a srácoknak.
– Milyen minden nap együtt dolgozni a fiatalokkal?
– Nem egyszerű dolog az utánpótlásban dolgozni. Lehet, hogy meglepő, amit most mondok, de régen az edzőknek sokkal könnyebb dolguk volt, mint ma. A gyerek odakerült egy klubhoz tíz, tizenkét évesen, de már tudott cselezni és lőni, csak a passzolásra kellett szoktatni. A grundok mára megszűntek, nem tudnak hol játszani. Most nagyon kevés arra az idő, hogy mindent megtanítsunk nekik. Ezért volt régen könnyebb, más volt a merítési lehetőség. Más volt minden, akkor csak a foci volt, de most óriási az elszívó körülmény.
– Milyen hiányosságok merülnek fel?
– Ha nem vagy labdabiztos és azzal kell foglalkoznod, hogy le tudod-e kezelni a labdát vagy nem, akkor nem tudjuk folytatni a játékot. A második szándék akkor már ismét a labdaszerzés lesz, így nem tudod folytatni a játékot. Nagyon nehéz, mert szerintem csapatjátékot technika nélkül nem lehet felépíteni. Mikor van egy keresztpassz és száll feléd a labda, neked már tudnod kell, hogy mi lesz a folytatás. Ezt azonban technika nélkül nem tudod megcsinálni. Ha nem megy a labdakezelés, akkor nem csinálod meg.
– Mik a célok az utánpótlás csapatoknál? Mi volt az első dolog a tavaszi kényszerleállás után?
– A klubnak van egy felfelé áramoltatási szisztémája. Ha az U17-es csapatban van egy olyan játékos, aki fizikálisan és képességekben készen áll, akkor felléphet az U19-hez, ha ott is van egy ilyen játékos, akkor mehet a Megye I-es csapathoz, hogy megszokják a felnőtt futballt. Az első feladat visszatéréskor az volt, hogy fel kellett mérni a gyerekeket, az állapotukat. Fokozatosan tértünk vissza, nem lehetett egyből ott folytatni, ahol abbahagytuk a sérülésveszély miatt, annak ellenére, hogy edzettek otthon is.
– Mivel tölti el a mindennapjait?
– Ami mozog és ahol labda van, az érdekel. Minden meccset megnézek a tévében. A Kórház utcába is kijárok a mérkőzésekre. Minden korosztályt ismerek, mindent a foci vesz körül. Van egy fiam, de sajnos már Budapesten él hat éve. Van egy négyéves unokám, kicsi, de már nagyon ügyesen focizik.
A Szenti Zoltánnal készült interjúnkat korábban vágottan a 7.TV Hosszabbítás című magazinjában is láthatták.
