– Édesapád, Seregi László is színházi rendező, színigazgató volt. Nyilván téged is jól ismertek a színházi, filmes körökben. Neked is kellett castingolnod, hogy bekerülhess a Tüskevárba?
– Volt casting, de azon nem vettem részt… Ugyanis édesapámmal épp egy tévéfilm forgatásán voltunk, amikor az asszisztense megkérte, hogy hadd mutasson be a Tüskevár rendezőjének. Másnap elvittek, csináltak egy próbafelvételt és én lettem Tutajos.
– Milyen hangulatban telt a forgatás?
– Nagyon élveztem, hogy az akkori legnagyobbak – Kállai Ferenc, Bánhidi László, Zenthe Ferenc stb. – közt lehettem, akik mindvégig nagyon jól bántak velem.
– Miután bemutatták a filmet, megesett, hogy „letutajosoztak” az utcán?
– Igen. Egyrészt jól esett, de közben zavart is, hogy nem tudok úgy sétálni a városban, hogy lépten-nyomom ne ismerjenek fel. Szerencsére az a korszak rövid ideig tartott, mert hamar elkezdtem kamaszodni.
– Majd néhány év múlva te lettél A Pál utcai fiúk című moziban szereplő Bokának a szinkronhangja. Az mindig is érdekelt, hogy zömmel miért külföldi gyerekszereplők játszották a magyar srácokat?
– Volt néhány magyar szereplő is, de alapvetően ez egy angol-magyar koprodukció volt, és gondolom, a koncepció az volt, hogy a gyerekszereplőket angolok játsszák. Akkor egy kicsit bántotta is a hiúságomat, hogy a Tüskevár után…
– Hiszen a csúcson voltál.
– …nem válogattak be.
– De legalább nem Áts Feri hangját adtad. Nemrégiben azonban egy magyar szakos tanárnőtől azt hallottam, hogy a mai gyerekek a vörösingesekkel szimpatizálnak. Mivel állítólag Molnár Ferenc egy fél mondat erejéig megemlíti a könyvben, hogy vörösingesek gazdagok voltak.
– Ez nekem nem tűnt fel.
– Ami érdekes, hogy az első diplomádat nem a színművészetin, hanem debreceni egyetemen, mégpedig bölcsészként szerezted.
– A rendezés mindig is érdekelt, csak abban az időben nem lehetett előképzettség nélkül a rendezőire menni. Ebből kifolyólag a felvételihez szükséges volt egy diploma. Nem is volt hátrány, ha az embernek van némi élettapasztalata, műveltsége. A mi osztályunkban egyébként a vízimérnöktől kezdve a jogászon keresztül a katonatisztig volt mindenki.
– Például a katona maradt a pályán?
– Nem, csak hárman maradtunk: Ács János, Hegyi Árpád Jutocsa és én.
– Ki volt az osztályfőnököd?
– Ádám Ottó; továbbá tanított Lengyel György, Pethes György és Nádasdy Kálmán is, akinek az utolsó osztálya voltunk. Nádasdy egy fantasztikus színházi ember volt.
– A végzést követően bejártad az országot, sőt a határon túl is rendeztél, többek között Szabadkán a Vigyázz, ha jön a nagybőgő! című darabot. Mikor kerültél Békéscsabára?
– 1999-ben Konter Laci, a Jókai színház akkori igazgatója felhívott, hogy megbetegedett Miszlay István, a Csipkerózsika rendezője és egy hét múlva olvasópróba lesz. Akkoriban épp dokumentumfilmeket készítettem, és pont két munka közt voltam, így elvállaltam. Onnantól kezdve minden évben hívtak egy-egy gyerekdarabba.
Majd 2001-ben a Színitanház belépett OKJ rendszerbe. A képzésformának különböző kritériumoknak kellett megfelelni. Többek között kellett egy szerződtetett, állásban lévő igazgatóhelyettes is. És akkor kapóra jött a bölcsész diplomám, így én elettem az iskola igazgatóhelyettese, amely azután erősen Csabához kötött.
– Arra emlékszem, hogy 2008 őszén volt a színházban egy stand-upos kezdeményezés, amelyben civilek versenyeztek. Az attrakciók közt azonban ti is beszálltatok egy-egy rövid jelenettel. Te szó szerint valaki helyett ugrottál be. Borotválkoznod kellett.
– Össze is véreztem magam. A színpad nem az én világom, mármint sosem akartam színész lenni. Noha amikor 11 hónapos előfelvételis sorállományú katona voltam, jelentkeztem a főiskolára színésznek, amiért két hét szabadságot kaptam a seregben. Az első rostán túljutottam, de a másodikon kiestem.
– „Na, persze… a Seregi fia!”
– Biztos volt egy ilyen is. Az természetes, hogy szakmabeliek gyerekével másképp bánnak, de látod, hiába voltam a Seregi fia.
– Mi történik, ha felvesznek? Párhuzamosan vitted volna a két iskolát?
– Tulajdonképpen amikor később felvettek a rendezőire, még negyedéves voltam a debreceni egyetemen és az utolsó évet levelezőn végeztem.
– Minden korszakodban domborítottál: 13 évesen a Tüskevárban szerepelsz, sikeres rendező vagy, később igazgató leszel.
– Sőt, az is egy fontos része volt az életemnek, amikor 1993-ban a Frici, a vállalkozó szellem címmel egy 30 részes tévésorozatot készítettem. (Közben utána néztem. A port.hu egyik kommentelője azt írta a filmhez, hogy a Frici egy ’90-es évek Magyarországán játszódó történet, igazi színészekkel – S. T.) Azt követően dokumentumfilmeket forgattam.
– Mesélj róluk!
– Többek között Visky Árpádról, egy romániai magyar színészről csináltunk filmet, akit a Ceaușescu rendszer az öngyilkosságba kergetett. Vagy Harag György erdélyi színházi rendezőről, illetve különböző egyházi személyekről. Továbbá forgattunk egy kétrészes filmet az erdélyi Ellenpontok folyóiratról, amelynek Szőcs Géza volt az egyik szerkesztője. Mindezt a Dunatáj Alapítványon keresztül gyártottuk, akik nagyon sok értékes filmet készítenek még ma is. Nagyon sokat utaztunk a királyi Magyarország területén.
– Valószínűleg az lehetett az aranykorod.
– Bizonyos értelemben az volt, de egyben nehéz időszak volt is volt.
– Nemrégiben ünnepelted a 70. születésnapodat. Simán vagy 15-öt letagadhatnál. Ráadásul ma már egy hetvenes legalább annyira aktív, mint harminc éve egy ötvenes. Milyen céljaid vannak még?
– Egyértelműen a színház van a középpontban. Hogy meddig bírom, azt nem tudom. Azonfelül itt az iskola, a Szarvasi Vízi Színház és a szentesi színház is. Tehát sok-sok munka van. Persze amikor elfáradok, akkor nem foglalkozok semmivel, csak két napig olvasok.
– Milyen témájú könyveket?
– Elsősorban színdarabokat, hiszen folyamatosan műsortervet kell készíteni. Általában miden hatodik, hetedik színdarabnál érzem úgy, hogy beleillik a műsorba, mert van rá szereplő, illetve érdekes lehet a közönségnek.
– 2006-ban a Jókai színházban láttam a Tizedes meg a többieket. A hátsó sorokban több általános iskolás osztály ült. A darab végén a gyerekek állva tapsoltak. Mondtam is magamnak, hogy „Lám-lám, mennyivel jobb a színház, mint egy kertévé”.
– Ez a színház varázsa. De ez egyre nehezebb az okostelefonok idejében.
– Miközben úgy látom, továbbra is jók a visszaigazolások a gyerekek felől.
– Most csúnyát mondok, mindez az elhivatott pedagógusokon múlik.
– Visszalépve a beszélgetésünk elejéhez. A szocializmusban lényegesen jobban megbecsülték a színészeket, mint manapság. Nem volt az már egy kicsit túlzás?
– Akinek rangja volt, azok megérdemelték, mert ők valóban nagy színészek voltak. Magyarországon nagyon sok jó sínész volt és van is. Noha lehet, hogy a mai fiatal színészekből is ugyanolyan nagyok lesznek, csak nem biztos, hogy a társadalmi elismertségük ugyanolyan erős lesz, mint amilyen a korábbiaknak volt.
