A Nádas Söröző színpadán a csabai születésű Pribojszki Matyi és zenekara, a Jumping Matt & His Combo csapott a húrok, billentyűk, dobok, később a fúvósok közé. Aztán amikor megszólalt a herfli, nagyjából eldőlt minden: innentől nem volt menekvés.
Matyi rögtön az elején hozta a kötelező lazaságot, miután Borsodi Laci gitáros, a klub egyik ötletgazdája felkonfját követően átvette a mikrofont. „Laci, te ilyen magas vagy? Miért vagyok én kicsit? Jó estét kívánunk, sziasztok!”
Borsodi MC – Fotó: Such Tamás / behir.hu
Aztán még gyorsan elmondta, mennyire örül, hogy a szülővárosában játszhat, és hogy ennek a kezdeményezésnek már a kezdetén is volt némi közük hozzá. Majd – miután bölcsen belátta, hogy az idő múlik, az eső pedig bármikor megérkezhet – rövidre zárta a köszöntőt: „Nem is beszélnék én sokat, gyerekek…” Így is lett. „Bluesfesztivál!” – kurjantotta el magát.
És már indult is a zene.
A színpadon a 2024-es felállás: Molnár Dániel a doboknál, Csizmadia László, vagyis Csizi – most már gipsz nélkül – basszusgitáron, Hamvas Viktor a billentyűknél, és persze Pribojszki Mátyás, aki ezúttal is úgy bánt a szájharmonikával, mintha az nem is hangszer, hanem valami belső égésű motor lenne.
Később Borsodi Laca is visszatért a pódiumra, de ezúttal már egy gitár nyakát szorongatta, illetve követte őt három rezes is: Belicza Karcsi szaxofonon, Resetár Attila és Bíró Tomi trombitán. Így nagyjából ugyanaz a társaság állt a deszkákon, amely a Forward lemezen is hallható.
A blues nem korhoz, sokkal inkább érzésekhez és lélekhez kötődik – Fotó: Such Tamás / behir.hu
A műsor egyik korai darabja egy régi Smiley Lewis szám, a Hook, Line and Sinker volt. Matyi külön is megemlékezett egyik nagy példaképéről, a New Orleans-i bluesénekesről, aki az ötvenes években és a hatvanas évek elején dolgozott, miközben civilben egy szállítócéget is vitt.
„Igazi Big Band vidám zenéket írt” – mesélte Matyi, majd hozzátette: most jön a Big Band nélküli változat. Csak hát a Nádasban így is hamarosan akkora lett a hangzás, hogy a hiányzó Big Bandet aligha kereste bárki.
A zenész története egyebek mellett egy húszforintos kínai Heróval kezdődött. 1988-at írunk. Matyi egy úszó barátjától, Katona Zsoltitól kapta az egyik első hangszerét. A kis szájharmonika azóta is megvan. Akkoriban persze még senki nem sejthette, hogy egyszer világot járó blueszenész lesz belőle. A leendő muzsikus egyszerűen csak megpróbálta eljátszani rajta a Surda főcímdalát, a Forró szél című jugoszláv sorozat zenéjét.
Nem rossz kezdés.
Ezerrel tolják a muzsikát – Fotó: Such Tamás / behir.hu
A nagy felismerés azonban később jött. Egy csabai lemezboltos adott neki egy Sonny Boy Williamson lemezt azzal, hogy ez valami jó kis funky album. Nem az volt. Blues volt. Matyi pedig meghallotta rajta a szájharmonikát. És ahogy később mesélte: „összecsináltam magam”.
A húszforintos Herótól innentől nem volt visszaút. Funky, soul, aztán blues. A herfli pedig lassan nem egyszerű hangszer, hanem életre szóló szerelem lett. Talán nem is véletlen, hogy az úszás és a szájharmonikázás ilyen jól megfér egymás mellett. Az egyik fejleszti a tüdőt, a másik pedig könyörtelenül munkára fogja.
A hajdani úszóbajnok ma már nem élsportoló, de úszik, sétál, bringázik, és a balatonalmádi lankákon azért továbbra is akad dolga a tüdőnek. Péntek este pedig minden egyes levegővételnek megvolt a helye.
Aki hallotta már a Jumping Matt féle bluest, pontosan tudja, miért találó Little G. Weevil régi meghatározása: „Happy, happy, go lucky blues”. Ez nem az a blues, amelybe az ember sörrel a kezében beleül egy sarokba, lehajtja a fejét, és azon gondolkodik, hol rontotta el az életét. Ez a blues vállon vereget. Megfog a csípődnél. Megráz. Aztán közli, hogy most már tessék mozogni.
Galéria
A Nádasban pedig péntek este lehetett próbálkozni ugyan a mozdulatlansággal, de sok értelme nem volt. A Forward adta a koncert gerincét, de szó sem volt lemezbemutató-szerű múzeumi tárlatvezetésről. Új dalok, régebbi kedvencek váltották egymást, az egészre pedig Matyiék rálocsoltak egy jó nagy adag életörömöt.
Még a balladák sem tudtak sokáig komorrá tenni senkit. Aztán jött egy herfliszóló. Vagy egy zongoraszóló. Vagy egy szaxofon. És már megint magasabban égett a láng. A Nádasban ezen az estén azért elég nehéz volt nem észrevenni, ki vezeti a táncot.
Pribojszki Matyinak közel két évtizede Balatonalmádi az otthona. De Csaba azért Csaba maradt. Talán ezért volt különösen jó látni, ahogy péntek este nem egy világsztár érkezett haza, hanem Matyi.
A srác, aki innen indult. Egyszerűen csak feláll a színpadra, a szájához emeli a herflit, vesz egy levegőt, és megmutatja, mit tud. A Nádas pedig megtelt zenével. És persze azzal a semmivel össze nem téveszthető hanggal, amely valamikor egy húszforintos kínai Herón született meg.
Pribojszki Matyiék nem egyszerűen koncertet adtak. Felgyújtották a Nádast. És aki ott volt, az pontosan tudja: Csabán a bluesnak még mindig parazsa van.
